Szirácsik Éva (szerk.): Neograd 2012 - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 36. (Salgótarján, 2013)

Művészettörténet - K. Peák Ildikó: Egy gyűjtő portréja (Mihályfi Ernőről)

NEOGRAD 2012 • A DORNYAY BÉLA Juk JMÚZEUM ÉVKÖNYVE XXXVI.

fajta létbiztonságot árasztó közegből származó Mihályfi Ernőé. Derkovits apja asztalosmester volt s a fiatal alkotónak is - korán megmutatkozó művészi hajlamai ellenére - ezt a szakmát kellett megtanulnia. Mihályfi felívelő karrierjének teljes ellentéte wilt Derkovits sorsa, akinek egész életét - tragikus haláláig - végigkísérte a nyomor, a létbizonytalanság.

„Nyomorúságos, alig bútorozott szobában az éjszaka meghalt a modem magyar festőnemzedék egyik legkiválóbb tagja. Úgy halt meg, ahogy 39 évig élt Derkovits Gyula, rettentő szegényen, gőgös szégyenkezéssel elbújva az emberek elől. ... Derkovits Gyulát kevesen ismerték, csak a képei tűntek fel itt-ott, kiállításokon, mindig a legteljesebb elismerést, lelkes kritikákat aratva. Ő ezalatt csikágói bérka- számyák mosókonyhaszerű padlásszobáiban, vagy újpesti nyomortanyákon bújt meg, néha evett, tüdőbajához gyomorbajt szerzett, időnkint a legnyomorúságosabb lakásból is kidobták, mert nem tudta a házbért fizetni - és közben festett. A legtehetségesebb, legkitűnőbb modem magyar festők közé tartozott... Gyönyörű képei vannak a múzeumban, külföldi múzeumokban is. Annyi pénz sem maradt utána, hogy eltemethessék. ”6

Mihályfi Ernő e drámai, szuggesztív erejű mondatai többről szólnak, mint a két világháború közti magyar képzőművészet kiemelkedő alakjáról. Szólnak inkább egy - rendkívül tehetséges - barátról, egy olyan emberről, akihez a szerzőt, Derkovits művészetének tiszteletén túl, nagyon szoros és személyes érzelmi kapcsolat fűzte. A Magyarországban 1929. október 6-án megjelent kiállítás ismertetőt olvasva is érezzük az elemzés igényén túl a személyes érzelmeket: „A kiállítás festője Derkovits Gyula. Vagy két évtizede a legjobban hangzó nevek egyike a modem magyar művészek között, és most ezen a kiállításon csodálatos gazdag érettségben látjuk művészetét. Vérbeli expresszionista festő, akinek formáiban és színeiben mély tüzek égnek, lázas belső feszültség vetődik ki minden képe síkjára. Most feloldódott motívumainak romantikus zsúfoltsága, a belső tűz, feszültség megmaradt, de tisztább és egyszerűbb lett és még sokkal közvetlenebb. ”7

Mihályfi Ernőről egyébként feljegyezték s ő maga is említi egyik írásában, hogy az 1950-es években minisztériumi dolgozószobájának falát Derkovits egyik alkotása díszítette. Ennek súlyát akkor tudjuk megérteni, amikor utána olvasunk, hogy az 1950-es években - József Attilához, a korábbi és későbbi évtizedekben egyaránt proletárköltőként aposztrofált, egyébként a XX. századi magyar próza legzseniálisabb képviselőjéhez hasonlóan - Derkovits nevét szinte említeni sem volt szabad. „Hűség”, így fogalmazott erről a későbbiekben Mihályfi Ernő, hűség a baráthoz, akit számtalan formában segített és támogatott.

A segítőkész barátság - természetesen - nem volt mentes némi elfogultságtól. Derkovitsról már a kor- és pályatársak is úgy emlékeztek meg, mint „nehéz” em6 Mihályfi, 1934.

7 Mihályfi, 1975. 60.

257