Fodor Miklós Zoltán – Szirácsik Éva (szerk.): Neograd 2011 - A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 35. (Salgótarján, 2012)
Közlemények - Babus Benjámin Bence–Csirke Péter–Csorba Máté–Tóthfalusi János Péter: Salgótarján 1956-ban. Interjú T. Kerner Edittel
NEOGRAD 2011 • A NÓGRÁD MEGYELJLL MÚZEUMOK ÉVKÖNYVE XXXV. kerültem statisztálni. Felvettem a piros tornadresszemet, és egy ponton a színpad egyik feléről át kellett cigánykerekeznem a másikra meg vissza, akkor a következő ponton a levegőbe felugrani, spárgával menni végig meg vissza, meg még volt valami bukfenc is, vagy valami ilyesféle. Ez volt a szerepem, és én olyan boldog voltam, mint aki az öt találatot megnyerte. És én azóta ott ragadtam. Megszerettek, nagyon élveztem azt, hogyan készül egy színdarab. Hogyan kínlódnak, hogyan rendezik, mit csinálnak, hogyan veszekednek, meg utána azért csak kibékülnek, az egésznek a hangulatát szerettem meg. És tényleg haza is kísértek mindig, leadtak anyáméknál, hogy na, megjött a gyerek. Pedig már 17 éves voltam akkor, vagy 16, valahogy így, gyakorlatilag egyedül is mehettem volna, de nem lehetett. Meg azért az acélgyári olvasótól gyalog lemenni a bányakaszinóig, azért az nem kis táv, és ugye mindez éjjel, mivel 10-ig, 11-ig tartott a próba. Nem engedtek volna egyedül haza. Busz meg ugye még csak a mesében járt, így vittek haza, és hát így ragadtam én a színház mellett, illetve abba benne.- Mennyiben befolyásolták az Ön életét az 1956-os történések?- Igen, ez nagyon jó, izgalmas kérdés. Én akkor 10 éves voltam. Ebből ki lehet számítani sajnos, hogy most mennyi vagyok, de nincs abban semmi rossz. 10 éves voltam, és azt sem tagadom - és nincs is benne abszolúte semmi tagadni- való, mert én a szüléimre mindig is büszke voltam -, hogy az én apám és anyám is párttag volt, kommunisták voltak, ami abban nyilvánult meg, hogy rengeteget dolgoztak a közösségért. Néptánccsoport, énekkar, zenekar. Ha mindenki ilyen kommunista lett volna, akkor most kommunizmus van, valószínűleg, csak sajnos nem így történt ez a történelemben. Apám akkor a Megyetanácson dolgozott, de ’56-ban nem volt itthon. Azt tudom, hogy beteg volt. Legalábbis anyám azt mondta. De fel sem tűnt, hogy nincs itthon, mert olyan sokat utazott. Egyet tudok, egy estére rettentően emlékszem, amikor zörögtek az ajtón. Anyám egy méter hatvan centi volt, olyan alacsony, mint én, és negyven kiló vasággyal együtt. Hárman voltunk gyerekek, szobakonyhában laktunk, anyám szépen bezavart minket a belső szobába, és betakart a dunyhával. Betakart, hogy semmink se látszott ki. A három lány meg ott cidrizett odabent, és hát én voltam a legöregebb, nekem kellett férfiasán nyugtatgatnom a többieket. Ekkor hallom, természetesen én kibújtam a paplan alól, mert izgatott, kik jönnek, hogy anyám veszekszik, és azt mondja: Nem megy. Nem engedem. Különben sincs itthon. Nem megy az a kisgyerek oda. ” És amikor elmentek, kinéztem, és láttam, hogy pufajkás ruhába öltözött emberek dobtáras gépfegyverrel mennek végig a függőfolyosón és mennek el. Én mentem és kérdeztem anyut, hogy mi volt. Erre ő azt felelte: El akartak téged vinni verset mondani. ” És az anyám nagyon-nagyon jó érzékkel, meg rettentő nagy szeretettel mindent letagadott, hogy én egyáltalán élek. Csákvári Laci bácsi, sajnos nem él már ő se, versmondó volt a Petőfiseknél. Ő ment el erre, amire engem hoztak volna, ehhez a szoborhoz, ami itt a posta előtt van, és elmondta a Talpra Magyart. 25 év börtönt kapott érte. Itt ugyan lövés nem esett, lövés nem volt. De hát azért 261
