Szirácsik Éva (szerk.): Neograd 2010 - A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 34. (Salgótarján, 2011)
Irodalomtörténet - Nagy Csilla: Bábeli történet – Nyelv, kultúra, heterogenitás Mikszáthnál
NEOGRAD 2010 • A NÓGRÁD MEGYHJ ^MÚZEUMOK ÉVKÖNYVE XXXIV. így Gáli József, Prakovszky József, Piroska, Sándor, sőt az elbeszélő is látogatja), ám mégis bizonyos értelemben szemben áll azokkal, hiszen „felfüggeszti, közömbösíti vagy visszájára fordítja az általa megjelölt, visszavert vagy visszatükrözött kapcsolatokat [...] képes egyazon reális helyen többféle teret, többféle, önmagában összeegyeztethetetlen szerkezeti helyet egybegyűjteni. ”8 A templom Mikszáth kisregényében olyan közeg, amely felforgatja, átrajzolja az emberek közötti viszony- rendszereket, értékrendet, és hozzátehetjük, mindezt az időstruktúra is leképezi: vasárnap (tehát ünnepen!) átminősül a kulturális és társadalmi rend. A templom integráló funkciója, az, hogy képes megteremteni a lehetőséget arra, hogy a különböző társadalmi, financiális, nemzetiségi csoportba tartozók érintkezzenek egymással, közismert a társadalomtudományok számára. Mikszáth elbeszélője és Prakovszky Sándor is a templomban ismeri meg Piroskát, a lány pedig ezeket az alkalmakat ragadja meg arra, hogy testbeszédével jeleket küldjön a hadnagynak, illetve hogy titkos, találkáról szóló levélkéit útközben elrejtse a tiszteletes kertjében. Amellett, hogy Mikszáth a templom ilyen kiemelt szerepével az uradalmi élet, a falusi közösség egy meghatározó sajátosságát mutatja be, a tapasztalatot kitágítja: számos szöveghely utal arra, hogy a templom mint egy ősi-szakrális tér, nélkülözi, visszaszorítja a nyelvi kommunikációt. Az érzékietek, úgymint a vizua- litás és a hangzósság esztétikai hatása részesül előnyben a verbalitással szemben. Igen hangsúlyos az a mozzanat, hogy az emberek nem a lelki útravalóért járnak az istentiszteletre: „Furcsa nyáj ez itt. Ha egy láthatatlan szellem kihajigálná azokat, akik valami másért járnak ide, nem tudom, hogy nézne ki a templom? Hát úgy, hogy a pap se maradna bent, mert az meg éppenséggel a hívek miatt jár be. ” Az emberek leginkább azért mennek, hogy „bámultassák” magukat (Buzinkayné például a szép selyemruháit, az öreg Funtyik az életkorát), vagy hogy lássanak valakit (ahogy az elbeszélő Piroskát). Megváltoznak a kapcsolatteremtés szabályai: a tekintet, a mimika, a gesztusnyelv, valamint az egyéb sajátos funkcióval bíró nem nyelvi elemek (köhintés, pirulás) képezik a kontaktus alapját. A szavak, a verbális kifejezés még a prédikáció tekintetében sem bír jelentőséggel: a szláv keveréknyelv, amelyen az istentisztelet elhangzik, sem a szlovákul értő gyülekezet, s a narrátor sejtése szerint a tiszteletes számára sem hozzáférhető. A siket kovács figurája épp a templombeli viselkedése kapcsán kerül az elbeszélés fókuszába. Megtudjuk róla, hogy „a hangját szereti bámultatni, a szép bariton hangját, azért ül ott a falnál mindig, azért énekel, s szíve megtelik büszkeséggel, hogy neki olyan hangja van. Mióta nem hallja, még szebbnek képzeli azt. ” Továbbá az is kiderül, hogy megsüketülése előtt nem járt a templomba. A kovácsműhely ugyanis, Foucault kifejezésével, szintén egyfajta heterotópiaként azonosítható, az istentisztelet előtt az udvarán álltak meg a kocsik, az utasok kicserélték a híreket a kováccsal, ugyanis „a kovácsműhelyek azon időben az újFoucault, 2000. 152. 94