Szirácsik Éva (szerk.): Neograd 2010 - A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 34. (Salgótarján, 2011)

Műszettörténet - Shah Gabriella: A keresztrefeszítés ábrázolása a magyar képző- és iparművészeti történetében az államalapítástól napjainkig

NEOGRAD 2010 • A NÓGRÁD MEGYEI JLL MÚZEUMOK ÉVKÖNYVE XXXIV.

A kereszt lábánál a szokásos Földi - jelkép egy kacsaszerű tyúklény álldogál. Ez a Fiastyúk - népi nevén Csibéstyúk. A szimbolikában a kacsához olyan fogalmak tartoznak, mint anyai, védelmező, kényeztető, teremtéssegítő. Tehát a kacsaszerű lény Máriát, Jézus anyját helyettesíti. A világ legkülönbözőbb népeinek mítoszaiban a kacsa a Felső világ Urának segítője a teremtésnél, mert az Ősvízbe merülve ő hozza fel a Földet. A hantik a Tejutat kacsaútnak is nevezik, az Égisten fiait pedig kacsafiaknak. Tehát Krisztus halála egyben Földi Péter képén is a feltámadás, azaz az újjászületés jelképe. De mi teszi még kiemelkedővé ezt a festményt?

Krisztus kezének ábrázolása. Saját hüvelykujjával nyomja a szögeket saját tenyerébe. Egyértelművé teszi ezzel a mozdulattal az önként vállalt szenvedést, értünk, mindannyiunkért. Ez az „Igazi Önfeláldozás” képi ábrázolása, mely az alkotást remekművé teszi.

A művészet történetében nincs még egy olyan összetett és bonyolult kapcsolat, mint a vallás és a képzőművészet viszonya. A történelemben, a kultúrákban a művészet viszonya a valláshoz sokszínű képet mutat. Minden kor és áramlat megteremtette a maga művészetfogalmát, és ezzel párhuzamosan minden kor másképpen élte meg vallásosságát és Istenhez való viszonyát. A vallások bevonták a művészeteket a gyakorlatukba, a művészetek pedig ihlető forrást találtak a vallásokban. Elmosódtak a határok a művészet mint a vizuális kultúra egyik megnyilvánulása, illetve a mögötte megnyilvánuló vallás tárgya és tartalma között. Ez a sajátos és nagyon ambivalens kapcsolat vezetett a művészettörténetben és az egyháztörténetben a művészetek körüli vitához. A vallás ugyanakkor e kapcsolat legfontosabb szellemtörténeti hátterét jelenti a képzőművészetek históriájában.

Befejezésül egy nagyon tanulságos cikket, idézek a Kagylókürt című folyóiratból, melyet Kovács Attila Péter írt az útszéli keresztek tér-idejéről. Ez az írás valóban megfontolást érdemel: „Lássuk, őseink mit helyeztek a kereszten a tér-idő origójába, vagyis a világ mágikus középpontjába? Jézust. De neki is a szívét. A legrégibb kereszteken a korpusz karja merőleges a testre, így a középpontban a szív van. A barokk korban terjedtek el a naturalisztikus keresztábrázolások. Ha lóg a korpusz, akkor a középpont a fej, és nem a szív. Ekkor a kereszt egy halott embert tart, akit kivégeztek, akinek esetleg vér folyik a sebeiből, a szeme lecsukva, a feje félrebillenve, aki áldozat a szó kriminológiai értelmében és legfeljebb bűntudatot vagy sajnálatot vált ki az emberből. A legrégibb kereszteken Jézus szeme nyitva van, egyenesen ránk néz, a fején korona, karjai merőlegesek a törzsre, nem egy kivégzett embert ábrázolnak ezek a keresztek, hanem az áldást osztó és áldást hozó istenkirályt feltámadásának, újjászületésének előestéjén. Még a tenyerébe vert szögeket is rozettaszerűen munkálták meg a sugárzó, áldásosztó fényre utalva. Ha teret, koordinátarendszert akarunk létrehozni, akkor nem csak tengelyeket, a tengelyeken irányokat, és origót kell kijelölnünk, hanem beosztást is. Vagyis meg kell határozni a mértékegységet, a mércét, amivel mérünk. Teljesen evidens módon a

138