A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXXI (2007)

NÉPRAJZ - Lengyel Ágnes: Érsekvadkertiek a „Palóc Búcsú"-n - Ünnepi viseletek napjainkban

is az 1930-as években, vőlegénykorában készült, vásárban vették, érsekvadkerti szokás szerinti, elöl „tődzött", azaz díszgombbal ellátott. A bemutatott, napjainkban varrott öltözetek - bár esetenként szinte csak stilizált másolatok - mégis tükrözik a hajdani vadkerti viselet gazdagságát, s a ma itt élők ezért is szívesen elevenítik fel az identitásukat leglátványosabban kifejező öltözeteket az ünnepek alkalmával. Érsekvadkerten a viseletek újra élesztése a közösség tudatos öndefiníciós törekvéseit jelenti. A falu ünnepein maga a közösség jelenti a közönséget, maguknak jelenítik meg szórakoztató és kulturális programjaikat, a múlttal való folyamatosság kifejeződésének, a helyi múltbeli kultúra gazdagságának demonstrálására, a lakosok összetartozás érzésének erősítésére. Érsekvadkerten ugyanis nincsenek turisták, akiknek a kedvéért érdemes lenne beöltözni. A ruha itt nem a népviseletre építő idegenforgalmi propaganda kifejeződése, mint ahogyan azt például Hollókőben szemlélhetjük.

23 A „mi viseletünk" itt a közösség érzelmi viszonyulását jelenti.

24 Ehhez kapcsolódik a nemzeti jelleg erőteljes hangsúlyozása is: piros színű szoknya zöld szegéllyel, piros alapú főkötő zöld selyemszalaggal, fehér farkasfoggal szegése, a szakácskák nemzetiszínű szalag kötője és a műmagyar ruha bevonása az öltözetek rendjébe.

25 A hagyományos közösségben a ruha sokféle funkcióval bírt. Az életkor és alkalomjelző szerep mellett kifejezte viselőjének társadalmi helyzetét.

26 A mai ünneplő viseletek funkciói azonban megváltoztak, beszűkültek. A domináns funkció az identitás kifejezésén kívül az esztétikai lett, azonban ellentmondásos módon, mert a régi viseletek kifejezőbb voltuk mellett látványukban is szebbek voltak. A felújított öltözetek a kivetkőzés előtti legutolsó állapotot képviselik, ezek esztétikai értéke nem közelíti meg a 20. század elejéig viselt darabokét. Emellett a népviselet virágkorában a helyi öltözködés meghatározó darabjait, amelyek már a kivetkőzés előtti időszakra kivesztek, meg sem próbálják felújítani. Jellegzetes volt például Érsekvadkerten a zsinórozással díszített „bujka", általában fekete selyemből, vagy klottból készült, ujján és nyakán bársony szegővel. Az ünnepi hímzett fejkendőt, „fehér kendő"-t a 19. század végétől az 1930-as évek közepéig viselték a menyecskék, erősen kikeményítve az alsófőkötŐ tetejére vették, áll alatt kötötték meg, hímzett szalagcsokorral összetűzve. Később a „tilangli" (gyári hímzett tüll) kendő terjedt el, és vált a nagyünnepi, illetve a menyasszonyi viselet egyik fő kellékévé. Asszonyi viselet volt telente a ködmön. A viseletek újravarrásakor jelenleg már csak abból indulnak ki, amit még ismernek, amitől még nem távolodtak annyira el, s ezért nem fordulnak elő ezek a hajdan jellegzetes darabok.

27 Az ünnepi viselet sajátos funkciója a hétköznapitól való eltérés és az adott nap ünnepi jellegének hangsúlyozása. Ez a hagyományos, élő viselettel bíró közösségben rendkívül árnyalt volt.

28 Ezzel ellentétben, akik ma ünneplőt csináltatnak, az csak egyféle, és Vö. Lengyel 2006. Vö. Bogatirjev 1936. 158. A felújított ünnepeken máshol is előfordul a nemzeti színek hangsúlyozása. Vö. Pentelényi 2004. 54; Geszti-Pákay 199. Bogatirjev 1936. 86. Ugyanez figyelhető meg Hollókőben is, például a női bőrmelles, a „cucaj" esetében. Vö. Lengyel 2006. Vö. Bogatirjev 1936. 93.