Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXIX. (2005)

Kapros Márta: Főkötők és fökőtőhasználat a Karancs vidékén

bői egynek az első világháborút követően fehérnek kellett lennie, a rakott fokotokon belül ugyanis a fehér volt a legünnepélyesebb. Ezt először a lakodalmat követő vasárnapon tette fel a menyecske. Akinek volt több, a kettes ünnepek első napján fehér főkötőben ment a templomba, második nap már válogathatott a színesek közül. A piros főkötő első felvételére a lakodalmat követő asszonyavatáskor került sor. A 20. században a fekete főkötő egyértelműen gyászosnak minősült.

34 Mély gyászhoz maga a rakott főkötő, mint viseletdarab túl cifra lett volna, csak a hagyományos viselet bomlási fázisa idején kezdtek egyesek közeli hozzátartozót ilyenben gyászolni. A fekete gyászos főkötőt nagyböjt, advent vasárnapjain tették fel a nagymisére. Az egyházi év utóbb említett időszakában a fekete mellett más sötétebb színű (sötétkék, barna, lila) főkötőt is viselhettek. A fentiek a fiatal menyecskékre vonatkoztak. A hagyományos viseleti rendben az első gyermek világra jöttéig illette meg ez a főkötő az asszonyt, tehát új menyecske főkötőnek számított. Az első világháborút követően azonban egyre megengedőbb lett a gyakorlat, utóbb már az sem volt ritka, ha tízéves menyecske is feltette még. Többnyire azzal magyarázták a sötétebb színárnyalatú főkötők megjelenését, szaporodását, hogy tovább viselték a rakott főkötőket, ugyanakkor a színeknek általában az életkorhoz igazításának szabálya még érvényben maradt. A korábbi gyakorlatot megörökítő fényképfelvételek szerint e vidéken a T-alakú választék volt szokásban, s az előhajat fonva, majd sodorva vezették a fülnél hátra.

35 A1920. század fordulójától terjedt, hogy csak simán hátrafésülték a homlokból, a fejhát közepén összekötött hajcsomóból készített két fonatot egymással ellentétes irányban vezetve tekerték körbe, s rögzítették a sárgaréz kontyvassal. Pontos elterjedési határait nem tudjuk, de az első világháború követően viseltek fésűs-kontyol is. A felül félkörívben végződő, nagyfogú fa-, később szaruból majd műanyagból készült fésű nemcsak arra szolgált, hogy a hajfonatokat köré tekerjék, hanem jól megtámasztotta a főkötőket is. A konty miatt kissé hátracsúszottnak hatott a feltett rakott főkötő, az arc körül meglehetősen széles sáv kilátszott a hajból. A főkötő előlapját fölül kalaptűvel (nagyfejű-, cifravégű gombostű) átszúrva rögzítették a kontyhoz.

36 A rakott főkötők nem egyszerre szorultak ki a használatból. Ez nemcsak falvankénti eltérést jelent, bár tény, hogy az Ipoly bal partján fekvő, Losonc vonzáskörében korán polgárosodó falvakban az 1920-as években már letűnőben volt a divatja. A folyó túlsó oldalán valószínűleg az új határ megvonásából adódó marginális helyzet lassította a folyamatot. Általános azonban az, hogy egy falun belül is változatos volt a kép a társadalmi rétegződés függvényében. A parasztok, azaz a földből megélni tudó családok asszonyai tovább hordták, mint láttuk, presztízs szempontoktól is motiválva. A helyi értékMáthé Judit szerint a fekete, mint az ünnep színe felfogásra utalhat az ilyen főkötők gyakorisága, csak később kapott gyászos tartalmat. Ezt látszik erősíteni, hogy Reguly főkötővel kapcsolatos megjegyzéseiben a fekete szín valamilyen formában mindig szerepel, legtöbbször vörössel kísérve (REGULY 1994: 91, 92, 94, 99, 162). Ld. még REGULY 1994: 164. A korai források szerint a főkötő fölé fehér patyolatkendőt kötöttek, tűztek (REGULY 1994: 162, 165; PÁPAI 1891: 236-237), ennek azonban már emléke sem volt elérhető a 20. század második felének terepgyűjtései során. 18