Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXIX. (2005)

Történelem - V. Bene Orsolya: Egy inas visszaemlékezése az első világháború idejéből

már szenyes volt, este, mikor haza mentem a Lusztig nénihez (úgy hívták a nénit, akinél laktam), kértem, adjon egy kis meleg vizet. Kérdezi, minek az. Mondom, ki akarom mosni az ingemet meg a gatyámat. Azt mondja, hogyan nincs aki mosson rád. El montam neki, hogy hogy és mint vagyok. Megkönyezte, az igaz hogy énis. Volt neki 2 fia. Az egyik katona a fronton volt, meg egy olyan, mint én. Mindjárt 1 tiszta inget, gatyát adott rám, a fiáét. Akkor még jobban sírtam. Volt abban öröm is, megkeserűség is, de attól fogva mindig mosott rám, csak néha szappant vittem neki. Azzal segítettem én viszont, hogy fát vágtam, gyujtóst készítettem, behordtam. A fia nemigen tudott fát vágni, de én falusi gyerek voltam, ment, mint a karika csapás. Nagyon örültem, hogy a mosás ilyen jó meg oldódott. Veisz úr felelsége meg tudta, hogy fát vágok, meg mit nem csinálok. Mikor hoztak szenet, fát, őis fölvágatta és beis hánytam a mosókonyha ablakán szenet, fát. (Igen JÓSZÍVŰ asszony volt) adott egy használt inget még egy nyakendőt is. Iskolába csak 916ban mentem, azt monta a Veisz úr (mert 915ben mentem inasnak), ráérsz jövőre, úgyis kitudod járni a 3 osztályt, csak 19ben szabadulsz. Az iskolába szerettem járni, akkor mindig szabadnak éreztem, még akkor is, ha tanulni kellett. Tanáraim voltak Garai Róbert, Zarkóci Ede

2 gimnáziumi tanárok, Zoltán Emil

3 tanító képzői tanár és Bartók Béla elemi iskolai igazgató. Hogy melyik mit tanított, arra már nem emlékszek. Ahogy az idő múlt, a munkám egyre nehezebb lett, az igaz, hogy erősödtem, azért lett nehezebb. A Veisz úr fiatalabb fia iskoláit elvégezte, bejött az üzletbe, illetve ő vezette az üzletet. Nagy kereskedői üzlet lett, sokkal több árú érkezett, sokkal többet adtunk el, sokkal több lett a munkám. Közben a bakancs, amibe Losoncra jöttem, el kopott a talpa. Nyáron még nem volt baj, de őszre már a nagyláb ujjam a flasztert érte. Az volt a szerencsém, hogy jó nagyvolt, sok kapcát lehetett rá csavarni. Az igaz, hogy a lábam azért csak fázott. Közben Apám lóban kiment az orosz frontra, onnan írt. Mégis sebesült, szegénynek az volt a szerencséje. Vagyis mint sebesültet behozták az országba gyógykezelésre, de ki már nem vitték a frontra, mert akkor már rendelet volt, hogy akinek 6 gyereke van, nem vihetik a frontra. Neki akkor már 7 gyereke volt, de látni éncsak 918ban láttam. Közben velem történt egy és más. A Veisz úr föl vett még egy inast, meg oszlott a munkám az ujj inas és én közöttem. De más baj volt. A nadrágom igen foltos volt, a bakancs még rosszab. Az igaz, hogy akkor már kerestem, illetve kijártam az állomásra hordárnak. Kerestem, mikor úgy kimentem 20 fillértől 1 koronáig, vagyis mikor milyen csomagot vittem, vagy ki hogy fizetett. De ez a pénz kellett a kvártélyra. A segítség úgy jött, ahogy mégsem gondoltam. Az a segéd, aki akkor szabadult, amikor én ide kerültem, mint fentebb írtam, Veisztől elment, de Losoncon segédkezett (Izsák Elemérnek) hívták 916 novemberben egy vasárnap délután találkoztam vele. Tudta, hogy szeretem a mákos kalácsot, elvitt egy cukrászdába (Venishnek

4 hívták, az inasok vénistennek), igaz már egy idős cseh ember volt. Szóval elmentünk, és ettünk mákos kalácsot. Ahogy ott ülünk, tele volt a cukrászda, több volt a katona, mint a civil. Ahogy ott ülünk, a harmadik asztalnál tőlünk, ül 3 katona. Ahogy beszélgetnek, ismerősnek tűnt az egyik katona hangja. Jobban oda figyelek, s látom, a 3 katona közül két unoka bátyám, test2 1919 előtt a Magyar Királyi Állami Tanítóképezde tanára volt 3 Helyesen Géza, a Magyar Királyi Állami Tanítóképezde tanára volt 4 Wen(n)isch József cukrász Bécsből jött Losoncra. Leszármazottai ma is ott élnek. Üzlete eredetileg a Tugár patak hídján, a Füleki út - Kossuth Lajos utca sarkán állt, ma már nem létezik 112