Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXVII-XXVIII. (2003-2004)

Tanulmányok - Közlemények - †Hídváry Pisti: Praznovszky Mihály

tünk, akiket szerettünk, akikkel egy volt a sorsunk, akikkel együtt telt az életünk velük fogynak a mi napjaink is. Márai Sándorral együtt hiszem, hogy „a halál misztérium és valóság egyszerre. A misztérium előtt szótlanul kell állani, vagy inkább térdepelni. A valóságot el kell fogadni. „Tudom, most magamba kellene szállnom s keresnem azt, hogy miért engedtem el a kezét, miért néztem vergődését, de ez nem igaz, ez hamis. Pista nem volt önfeladós típus, utolsó találkozásunkon is látszott rajta, hogy elfogadja úgy az életet amilyenné azt ő maga alakította. Sőt élvezi is a nehézségeket, mert azok legyőzhetők. Nem kért a szánalomból és nem a megbocsátásból. Nem kért az atyáskodásból és nem a megítéltetésből. Ezért is vagyunk mindannyian döbbentek, mert nem készültünk fel rá, hogy akaraterejénél van nagyobb akarat, terveinél van nagyobb tervező, s hogy sorsát bármenynyire is szerette volna, nem ő maga irányította. Rosszul mondom: nem megdöbbentek vagyunk, hanem megijedtek, mert a halál pillanatában is magunkra gondolunk, a mi sorsunkra, a mi végzetünkre. De vigasztalom magam a költővel: „Kit anya szült, az mind csalódik végül, vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül, ebbe fog belehalni." Mi, Hídváry Pisti kortársai nem mondom, hogy könnyű világba születtünk. Nem mondom, hogy bűntelenül éltük végig ez idáig. Azt sem mondom, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velünk a sors. De azt bizony mondom, hogy Hídváry István nélkül nem lettünk volna azok, akikké váltunk. Ezt, amíg élt, sem ő, sem mi nem tudtuk. Meg kellett halnia, hogy általunk élő maradhasson. A költőnek mindig igaza van: az ember tényleg egyedüli példány. Isten veled, Pisti! 339