Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXVII-XXVIII. (2003-2004)

Tanulmányok - Történelem - Balogh Zoltán: Nagyoroszi zászlók a nógrádi Történeti Múzeum történeti tárgyi gyűjteményében

céhek száma az országban. Nagyorosziban a „Kollárok és Kovátsok Czéhe" köszönheti e rendeletnek születését. Eddig ugyanis az oroszi kerékgyártó és kovács mesteremberek, amíg önálló céhbe nem szerveződtek, száznál több társukkal egyetemben a váci kovács és kerékgyártó céh vidéki tagságát adták. 1737-ben Kurtzweil János, 1789-ben Horváth László, 1802-ben Gebier József, 1813-ban Vácz Pál és Szeverini Ferenc kerékgyártók, 1730-ban Allvan Ádám, 1737-ben Oth Krisztián, 1774-ben Beller Antal, 1802-ben Kovács Imre, 1806-ban Dalkó Péter, 1812-ben Kovács Antal, 1813-ban Juracskó György kovácsok voltak tagjai a váci céhnek. Vátz Pál, Szeverényi Ferenc, Horváth László kerékgyártókat, Kovács Antal, Juracskó György kovácsmestereket ott találjuk a nagyoroszi kollár és kovács céh alapító tagjai között. A filiális tagságot öt közeli település iparosai adták: borsos-berinkei, hídvégi, szátoki, romhányi és vecei mesteremberek közül kerültek ki. A kerékgyártó mesterség megerősödésével a közös céh később szétvált, a nagyoroszi kerékgyártók önálló céhet alakítottak. 1828-ban 4, 1836-ban és 1842-ben is 3-3 adózó mestert írtak össze a mezővárosban.

8 A csizmadiák 1821-ben jutottak új privilégiumlevélhez. A 30 pontot magába foglaló céhszabályzaton 25 mester aláírása található. A másik a XVIII. században alakult szervezet, a szabók és a szűcsök céhe - eddigi forrásaink alapján - nem adott be céhújítási kérelmet. Pedig a „szabó céhbéliek" 1820. December 10-én még a csizmadiákkal együtt írtak levelet Hubert Károly ügyvédnek, hogy a vármegyének a kézművesipar termékeire kiszabott limitációját segítsen megszüntetni és „mint hajdan vala ki ki műveit árulhassa a mint lehet." Nem kizárt, hogy a csizmadiák céhében folytatták tevékenységüket a nagyoroszi szabók és szűcsök. Feltételezésünket alátámasztani látszik az a tény, hogy a hatóságok által több ízben elrendelt céhkiváltság megújításhoz, ami jelentős díjjal járt, nem minden szervezet nyújtott be kérelmet. A megújult vagy újabb szakmát befogadott céh nem ritkán a helyi önkormányzat hallgatólagos jóváhagyásával privilégiumuk átírása vagy megújítása nélkül működött tovább. Az 1828-as országos összeírás szerint Nagyorosziban 371 adózó háztartásfő közül 19 volt mester, akik 6 legényt foglalkoztattak. ( A mestereknek csak egy része, 8 fő dolgozott az egész évben, 11-en csak az év bizonyos szakában, főként a téli hónapokban.) Nagyoroszi 19 mesterével Nógrád megye többi mezővárosához képest közepes kézművesközpontnak volt tekinthető az észak-nógrádi Divénnyel együtt. A másik nyugat-nógrádi mezővárosban, Érsekvadkerten ekkor 22, a megyeszékhelyen, Balassagyarmaton 185 mester dolgozott. A kézművesek szakmai megoszlása a korábbi adatokhoz képest az összeírás szerint jelentős változást nem mutatott. Az iparostársadalom leglényegesebb változása a kovácsok és kerékgyártók céhhé szerveződése, majd pedig az önálló kerékgyártó céh megalakítása volt. A 19 mester és 6 legény kilenc mesterséget művelt. A legtöbben továbbra is a ruházati iparban működtek, és a legnépesebb szakma is a csizmadiamesterség maradt. 1828-ban 7 mester és 3 legény gyakorolta, 1836-ban már 12 mester adózott ipara után. l-l kalapos, szabó, takács és varga gondoskodott a mezőváros lakóinak ellátásáról. A faiparban 4 kerékgyártó mester, az összeírás szerint „kerekes" tevékenykedett, a fémipart 2 kovács és 1 lakatos jelezte, az élelmiszeriparban 1 mészáros látta el hússal a mezővárost. Az 1828-as összeírás az építőiparban még nem jelölt a kőműves szakmában dolgozókat, 1836-ban pedig már 9, 1842-ben 15 mestert mutattak ki a megyei dikális összeírásokban. A reformkor végi városi építkezések szakemberigénye az 1830-40-es években több kisebb mezővárosban is jelentős szakmává 105