Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXIV. (2000)

Közlemények - Bozó Gyula: 1956 egyetemista szemmel

Legjobb barátjával, a szintén dunántúli Arnóth Károllyal indult el október 25-én reggel, hogy bátyját, Nagy Lászlót meglátogassa. Együtt az áradattal, egészen a Kossuth térig, ahol meglőtték mindkettőjüket. Nagy Istvánt a lábán, Arnóth Károlyt a karján. Megsebesültek. Egymás mellett feküdtek a hideg kövezeten, amíg a jólelkű emberek el nem vitték onnan mindkettőjüket. Sebesülés tehát, és nem halál. Micsoda különbség! * Elmúlt éjfél. Gyengeség fogja el, teljesen a nap eseményeinek hatása alatt áll. Fekszik hanyatt az emeletes vaságyon, nézi a plafont, és arra gondol, hogy Nyugatra megy. Hogy disszidál, ahogyan itt most mondják. Állítólag Nyugaton jobb. Tizenkilenc éves, és úgy érzi, még semmi lényegeset nem tett az életben. Lelke mélyén persze tudja, úgysem fogja elhagyni hazáját, tudja, hogy maradni fog. * A kollégium lakóinak legtöbbje olyan biztos a véleménynyilvánításban, mintha a helyes válaszokat maga az Úristen súgta volna a fülükbe. Többször ellent kellene mondania nekik, de nem teszi. Csupán gondolkodik. * Figyelmeztették egyszer-kétszer, hogy amikor emelkedett hangon, netán indulatosan beszél, palóc tájszólással ejti a szavakat. Nem bántotta a megjegyzés. S nemcsak azért, mert tudta, hogy Kodály Zoltán szerint is szép a palóc beszéd. * Az idegzete viszont rossz, egyre rosszabb. A szoba sarkában karabélyok, csövük a mennyezetre néz. Merev alvótársak. * Félóája, hogy befejezte az írást. Aznapra. Az írást, amely nyilvánvalóan teljesen értelmetlen ebben a helyzetben. És mégis. Mégis írni fogja a dolgok menetét ezután is. Most is, mikor nem az irodalom az élet főszereplője, hanem egészen más. Ezt biztosan tudta. Hogy minek és kinek ír? Valaminek, valakinek. Másoknak. A jelenkori és jövőbeni érdeklődőknek. Csendben és nyugodtan. A közzététel minden reménye nélkül. 1956. októberében nem lehetett nem írni. 195