Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXIII. (1999)

Tanulmányok - Kertész Róbert–Sümegi Pál. Az Északi-középhegység negyedidőszak végi őstörténete. Ember és környezet kapcsolata 30.000 és 5.000 BP évek között a szubkárpáti régióban

közép-európai erdőlakó elemek megjelentek, majd a hidegebb és szárazabb periódusokban ezekről a területekről visszahúzódtak a refugiumfoltba. így a Kereszt-hegyen lokalizált erdőrefugium egy stabil, állandó erdőfoltból és az ezt körülvevő ciklikus megtelepedési, fluktuációs övezetből állt. A 18.000-16.000 BP évek közötti interstadiálisnak az egyik legjellemzőbb vonása az volt a tokaji Kopasz-hegyen, hogy a felső-würmön belül az erdőlakó elemek szétterjedése volt a legjelentősebb. A fauna összetétele, kifejlődése, radiokarbon kora jó egyezést mutat a dél-alföldi, dél-dunántúli löszszelvények hasonló korú szintjeinek faunáival, de az alacsonyabb fajszám és a paleoklimatikus adatok alapján elsősorban a Duna-kanyar környéki szelvényekkel párhuzamosítható. Az alacsonyabb fajszám valószínűleg a szélsőségesebb kontinentális és a hidegebb szubkárpáti éghajlati hatások eredményeként alakult ki a vizsgált területen. Kelemér, Nagy-Mohos Rendkívül hasonló eredményekre jutottunk a kelemén Nagy-Mohos lápterület fúrásszelvényének palinológiai, anthrakotómiai, valamint mohamaradványainak elemzése alapján (8. ábra). A radiokarbon mérések szerint a mintegy21.000 és 17.000 BP évvel ezelőtt létrejött enyhébb és csapadékosabb éghajlati szakaszokban a vegyeslombú, boreális erdei növényzet záródásnak indult a vizsgált területen, és döntően cirbolyafenyőből, lucfenyőből, erdei fenyőből, nyírfákból álló erdők alakultak ki a Putnoki-dombság területén. Bár az éghajlati trendek a radiokarbon adatokkal datált tokaji és keleméri szelvények esetében teljesen szinkronban változtak, sokkal alacsonyabb júliusi középhőmérsékleti értékeket rekonstruálhattunk a keleméri területen. Ezek a bizonyítékok is az egykori lokális adottságok, a keleméri mély, szurdokszerű völgy éghajlati tényezőinek erőteljes hatását, a Kárpát-medence mikroklimatikus mozaikosságát igazolják. Ugyanakkor a felső paleolit vadászok kárpát-medencei megjelenése idején az erdőterületek kiterjedését a Nagy-Mohos szelvényének elemzése is alátámasztja. De miért ilyen szoros a kapcsolat a beerdősülési szintek és a felső paleolit települési hullámok megjelenése között? A kérdés megválaszolásához a fenti őskörnyezeti adatoknak és a gravetti vadásztáborokból előkerült gerinces maradványoknak (DOBOSI-VÖRÖS 1986, 1987, VÖRÖS 1982), valamint a szubarktikus természeti népeknél megfigyelhető párhuzamoknak (JARMAN et al. 1982, STURDY 1975) együttes interpretációjára van szükség. A Ságvár-Lascaux interstadiális fiatalabb szakaszának gerinces faunáját - kevés kivétellel - csak a felső paleolit kultúrrétegek konyhahulladékaiból, tehát erősen szelektálva ismerjük. Feltűnő, hogy több telepről aránylag jelentős mennyiségű rénszarvas (Rangifer tarandus) maradvány került elő. Ezek az egykor elejtett zsákmányállat-csontok, rénszarvasleletek is igazolják a Mollusca fauna alapján 18.000-16.000 BP évek között a Kárpát-medencében rekonstruált paleoökológiai képet, a mozaikos tajgavegetációt (tajgás sztyeppe, sztyeppes tajga, zárt tajga). Szubarktikus természeti népek analógiája alapján a rénszarvas vadászata - a zsákmányállat jellege miatt - a rénszarvasok csordába tömörülésekor és a csorda vonulásakor zajlik. A rénszarvasok vándorlása az évszakok váltakozásához kapcsolódik: nyáron a tundra-, télen a tajgaövezetben tartózkodnak. Vonulásuk a két zóna között ősszel és tavasszal történik. A rénszarvasok téli, tajgaövezetbe való vonulása egy minden évben ismétlődő folyamat. Ennek a migrációnak fő mozgatója, hogy a téli tundrának kedvezőtlenek a környezeti viszonyai, és hogy a tajgában télen megszerezhető - a tűlevelű növényzethez is kapcsolódó - zuzmó a rénszarvas egyik legfontosabb élelemforrása. Az egyes -75-