Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXIII. (1999)

Tanulmányok - Kovács Anna: Élet – Sors – Művészet

Együtt kuksolnak hallgatunk némán a pók se mászik a cérna létrán az esti harangszó se nem üzen mesét szemünk csillogása itt most a szentbeszéd. Eletének egyszerű, mindennapi tényei, a leghétköznapibb tárgyak lényegülnek át, és szólalnak meg. Költői nyelven képes beszélni általában az ember elesettségéről, kiszolgáltatottságáról, kozmikus magányáról, szegénységéről az elrághatatlan hús, a forró, égető kása, a kihűlt tűzhelyen üres babosfazék, de egy pár ,Jényesre kopott, bütykös szárú, arasznyi komisz" cipő is. bokában szorít s a nyelve mintha testemen izzadást legelne úgy morzsolódok így rág a sors csontom is kopik... Fedél a fejünk fölé, még ha a legapróbb is, hogy védelmet találjunk; táplálék, még ha a legigénytelenebb is, hogy éhen ne pusztuljunk, és ruha, még ha levetett is, hogy a hidegtől megvédjen, - alapvető emberi szükségletek, melyekből költészet teremtődött: „szegénységem szépségbe roskadott. " A „gúnya" nemcsak a hidegtől óv, de beborít, körülölel, eltakarja kiszolgáltatottságunkat is. Ezért alkalmas ez a tárgyi motívum arra, hogy megjelenítse az emberi szegénység konkrét és metafizikus megnyilvánulását, az egyén nincstelenségét és az ember idegenségét. „Gúnyán gombolok lyukas gombot" - látszólag milyen mindennapi megfogalmazása a lét abszurditásának.„Sors-gúnyátmosok"-a téli szél szaggatta, fagyos, foltos gúnyát sorsa szabta rá, mint „pecsétet." Balázs János tudomásul vette, látszólag elfogadta, mert kénytelen is volt, sorsát; „viselte mint egy rongyos gúnyát", soványan, megadóan. Elte a szegényes, megkopott, elnyűtt magányos vénember

, a mogorva, kigúnyolt remete

, majd az eszelős, haszontalan különc bolond életét. Ezekben az önmeghatározásokban léthelyzetét rögzítette. Küldetése más volt. Ennek a felismerése volt talán az a pont, amikor szembefordult, szembeszállt a neki kiszabott sorssal: Sorsomra én most emelek bunkós botot úgy arcba verem... Ez volt az a sorsfordító pillanat, amire úgy emlékezik: „kimentem az udvarra, széjjelnéztem a szomszédos házak térségében, leültem a földkupacra, belekezdtem negyven év múltán az első rajzolásba. " -104-