Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXII. (1998)

Események – eszmék, katonák, polgárok 1848–1849-ben. Tudományos konferencia Salgótarjánban - Kovács Anna: „Harci pacsirták, hadi Tacitusok” (A forradalom és szabadságharc érzlemi-lélektani közállapotának krónikája)

1848 novemberében keletkezett verse (a harcok megtorpanása, az egyezkedések bénító időhúzása idején) izzik a zsarnokgyűlölettől, s ennek lerázására lázít, érvel, igéz. Kölcsey komor, baljóslatú, s Petőfi szenvedélyesen lázító hangnemében egyidejűleg. „Balviszályok átka ezredévig üze Régen vár, remél és szenved árva népünk -, Ha e csaták lángja a tisztító tűz-e Melytől boldog honba, szebb jövőbe lépünk? Vagy békádat e hon tán örökre hordta S tűrnöd kell ha kebled zsarnokok kifosztják? És megosztjuk égbe felkiáltó sorsod Megfeszített Krisztus árva Lengyelország?" /Búcsú Hajnalostól/ 1849 márciusában - úgy érzi - újra és újra meg kell fogalmaznia a már sokszor hangoztatott honfiúi kötelességeket: „Légy ember, s honfi? S hőn szeresd a hont, Tégy, munkálj érte csüggedetlenul, Vedd a szívet az ész vezéréül Ez a szellemi Himalája. " /Gróf Keglevics Bélának/ Még ekkor, márciusban írt három versében: Március 15-én, 1849. Pesten, Imádság, Fel csatára - az aggodalom, a lelkesült bizakodás és a sikerek hatására kiváltott ujjongó örömmámor érzelmeinek és szenvedélyes érveinek ad hangot. „Hol a szent nap lelkes ifjúsága? Hol a bátor szabad nemzedék? Hol a zászlók három szín világa, És a nép mely új örömben ég? Hol a boldogabb jövő reménye? És a zaj, s az ezer ablak fénye? Költői imája változatlanul az Egyenlőség, Szabadság Istenéhez szól. S ha már nem vehet részt a csatákban, „a la Marseillaise" harci dalt ír: „Fel csatára, fel Magyar nép! Fel a dúló csorda ellen, Mely hazánkat jött rabolni S kincsben vérben telhetetlen: Felgyújtotta falvainkat Megmérgezte testvérünket, Elpusztított földeinkre Magyar vérből magot hintett. Villám karddal minden honfi lóra üljön Fel csatára! Más határra Futva gyáván meneküljön." 1849 márciusában a magyar sereg győzelmei kiváltotta virágözönös, harsogó éljenzést örökíti meg himnikus ujjongásban. /Hölgyeknek küldött virágfüzérhez Húsvét vasárnap 1849/