Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXII. (1998)

Tanulmányok - Közlemények - Kerényi Ferenc: Petőfi és Madách

Madách azonban nem a kétségkívül meglévő betegségeivel palástolt visszavonulást választotta, hanem vállalta radikalizálódott nézeteit. Amikor - valamikor 1844-ben - levélben jellemezte önmagát és helyzetét a pesti diáktársnak, Lónyay Menyhértnek így fogalmazott: „Én mint afféle parlagi táblabíró, gyűléseken zavarom a világot. Szenvedélyesen szeretem, ha a vén spektábilisok megbotránkoznak, és talán kissé rettegnek is." Számára innen egyenes út vezetett a „szegénylegény-társaság"-hoz, a felvidéki radikális ellenzékiek nógrádi csoportjához, akiknek programversét éppen Csesztvén írta meg, költői verseny keretében (1847. január 28.) Mindezek megfontolásával jutunk el a híres, Szontagh Pálnak küldött levélhez 1847 őszén, amikor és amelyben Madách - az utolsó rendi országgyűlés megyei követválasztási harcai idején, az elvtelen, érdekközpontú politizálás láttán - hitet tett a forradalmi erőszak jogossága mellett: „... mindinkább erősödöm régi hitemben, hogy csak véres út vezet boldogsághoz, és a francia forradalom alatt is azok voltak a legbecsületesebb emberek, kik legtöbb vért ontottak. " Petőfi Sándor 1846. május 22-én, a Levél Várady Antalhoz с dömsödi vers zárósoraiban jutott el eddig. Kettejük radikalizálódásának folyamata aszinkronitást mutat: származásának, rendszeres iskolázásának köszönhetően Madách már akkor kapcsolatot talált Pesten (a Petőfi által is nagyrabecsült, verssel üdvözölt és abban apostol-elődjének tisztelt) Kazinczy Gábor mozgalmával, amikor Petrovics Sándor közlegény még a Gollner-gyalogezred egyenruháját viselte. 1844-től megfordult a helyzet: Petőfi az irodalom és a szellemi élet központjában, Pest-Budán könnyebben talált eszmetársakat, vitalehetőségeket, olvasmányokat, mint Madách, így egyéni világlátása is gyorsabban és (extrovertált személyiségtől támogatva) látványosabban, a nyilvánosság előtt változhatott, radikalizálódhatott. Akárhogy is történt: fél évvel a magyar polgári forradalom előtt, Madách Imre azon kevesek közé tartozott (kivált vidéken élő, nemesi osztályostársai között), akik felkészülten, a befogadás, a nyitottság eszmeállapotában fogadták a történendőket. És tartozunk az igazságnak még annyival is, hogy rögtön előrebocsájtjuk: Madách sohasem tagadta meg, 1849 után sem ezt a hitvallást. Nemcsak a Petőfi-emlékvers és Az ember tragédiája EK. színe, a francia forradalom vissza nem vont látomása tanúskodik erről ("Mi nagyszerű kép tárult fel szememnek! / Vak, aki Isten szikráját nem érti, / Ha vérrel és sárral volt is befenve."), hanem a Mózes (1860/61) is, azzal a már-már könyörtelennek ható következetességgel, amellyel a drámaköltő az elvfeladást büntetné: Mózes: ...Köss kardot, Józsué, és vedd magadhoz A lévitákat, menj a táboron Végig, s ölj, pusztíts mindent útadón, Mi hűtelen volt, nőt és gyermeket. Ne kérdezd, mennyi, azt nézd csak, minő. (III. felvonás; 1438-1442. sor) (Első közelítésben is megjegyzendő, hogy a Mózes-példázat nemcsak Petőfi ars poeticájában, A XIX. század költőiben van jelen, de már az Ifjú Magyarország körében is igen kedvelt volt; tanúsíthatja - például - Erdélyi János fiatalkori lírája.) Az eszmetörténeti kutatások által leírt és értelmezett, fenti találkozás mögött azonban még kevésbé vizsgált, mélyebb rétegek is rejlenek. Petőfi társadalmi célképzetében világosan kirajzolódik az alábbi értékhierarchia: -207-