Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXI. (1998)
Tanulmányok - Salgótarján a 20. században. Település- és társadalomtörténeti konferencia - Szvircsek Ferenc: A szénbányászat és az urbanizáció kapcsolata Salgótarjánban
„..A tarjáni körzet elszállásolási kérdéseire a jelentékeny mértékben növekvő személyzeti létszám miatt, még mindig nem tudok mást válaszolni, mint amit a legutolsó jelentésemben előterjeszteni bátorkodtam: jól lehet, hogy a nőtlen emberek számára elegendő szállásunk van mégpedig éppen a házasoknál, akiknél ezek élelmezve és kiszolgálva lesznek - a nősek számára azonban csak egy szoba áll üresen. A fából készült Lipták barakkokban a mégis jobb lakásviszonyokhoz szokott stájereket nem tudjuk elszállásolni és az esetben, ha nős munkásokat veszünk fel, azok közül két lakót - természetesen gyermekteleneket - egy szobában kell elszállásolnunk. Az ebben a körzetben mutatkozó lakáshiány különösen az által vált ismét érezhetővé, hogy egyrészt a nős munkások száma, másrészt az özvegyeké és a nyugdíjasoké is az utóbbi időben megint megnövekedett. Ezért kell nekem minden lehetséges mód igénybevételével a vájárok számára lakást szereznem, hogy ezáltal az ezen körzetben előirányzott 1,3 millió métermázsa szenet a felszínre tudjam hozni, amit rendkívül nehéz a tavasszal távozó liptóiak és parasztok révén még csak részben is teljesíteni, fennáll ezzel szemben leginkább az a nehézség, hogy minden más munkás nagyobb követelményekkel van az elszállásolást illetően, mint a fönt nevezett két csoport." Gerber komolyan vette a munkások elhelyezésének kérdését. A legideálisabb lakástípusnak a falusi, földszintes, egy család számára épült lakóházat tartotta, melyet ha még oly kicsiny is, de kert és udvar környez, melyhez a ház mögött egy darab föld tartozik, úgy mint az a parasztházaknál falun mindenütt látható volt. A társulat eddig a munkáslakásokat többnyire két, nagy családos sor lakóházaknak és laktanyáknak építette. Gerber angliai tanulmányútja után határozta el, hogy a sorlakóházaknak az elkülönített lakóház jellegét fogja biztosítani, ezért Pálfalván már ilyen megoldásokat alkalmazott a társulat. Kétcsaládos lakóházat ritkán építettek, gyakoribb volt a négy családos tipus. Utóbbi négy, egymáshoz sorolt különálló lakásból állt, melynek bejárati ajtaja a négy világtáj felé nyílt. Ez az épülettipus szépen csoportosítható volt, egészségügyi szempontból azonban csak a fele lett volna elfogadható. Gerber erélyesen tiltakozott a munkás laktanyák építése ellen, sőt egészségügyi okokra hivatkozva normákat állított fel. Ezek szerint a munkás-lakóházakat nem lenne szabad bányák, kohók mellé építeni, hanem csak olyan helyre, melynek levegője tiszta, vize jó és 2-3 km-re fekszik a munkahelytől. A munkáslakásokra nézve legalább két elkülönített hálószobát és egy konyhát tartott ideálisnak. Gondot fordított a helyes tájolásra, fürdőre, árnyékszékre, mosdóra, sütőkemencére és parkra is. A munkás-lakótelepek tartozékaként szerepeltek azoknak a munkásoknak az elhelyezését célzó épületek is, akik távol laktak. Ezeket a társulat kezdetben barakkokban helyezte el. Gerber a munkás „hálóház" gondolatát is felvetette, ahol a nőtlen munkások is elhelyezhetők lettek volna. (n) A központi bányatelepen belül nagyobb szabású építkezések nem történtek. 1892-ben kibővítették a kórházat, 1894-ben munkásotthont, tisztikaszinót, új hat tantermes elemi iskolát, két tiszti lakást építettek. Az új tárnák, aknák nyitása után inkább a mellettük kialakult telepek fejlesztését irányozták elő. A századfordulóig a következő telepek épültek meg: József-tárna, Jakab-tárna, Király-tárna, Emma-akna, Új-akna, Zagyvái-rakodó, Forgách-akna, Forgách-rakodó, József-akna és Károly-akna. A korábban említett időszakosság azonban rányomta bélyegét az építkezés stílusára, egyre több fabarakk vált állandó lakhellyé. Az építészeti csoda látványa megszürkült, az alkotás és építés okozta lelkesültség is alábbhagyott, amit a következő utazói -SÍ-
