Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXI. (1998)

Tanulmányok - Salgótarján a 20. században. Település- és társadalomtörténeti konferencia - Csongrády Béla: A művészet segít embernek maradni. Salgótarján színházi életéről

lát: ehetsz, ihatsz, ölelhetsz akkor is, ha nem engeded be a költészetet, vagy a művészetet az életedbe! De talán kulturáltabban eszel, talán igazabb ügyekre üríted a kupádat, ha iszol, emancipáltabban ölelsz és szebb álmokat álmodva alszol, ha a művészet, az irodalom is helyet kap az életedben, mert ez segít embernek maradni. Ma már sajnos nem arról van szó, hogy emberebbé lenni, hanem hogy embernek maradni, s ez válik most már egyre nehezebb feladattá." (Nógrád Megyei Hírlap, 1997. október 18.) A fentiek semmi mást, csupán ezt kívánták sugallni, hozzátéve, hogy eddig még a város vezetése is mindig hasonlóképpen gondolkodott, amikor a színházakat meghívó, vendégül látó intézmény költségvetéséről döntött. Ez persze nem jelenti azt, hogy éppen e téren ne vetődne fel a szponzori támogatás igénye, amelyet a József Attila Művelődési Központ „színházi páholy" akciója is igyekszik segíteni, egyelőre nem túl sok sikerrel. Pedig most már második éve csak hat előadásból áll egy évad: október végétől a tavasz elejéig tart mindössze, s főként a humor jegyében szerveződik. (S ehhez még „hozzáadódik" a második éve tartó Keddi kabaré című sorozat, amelyben ugyan közismert, népszerű személyiségek, mondhatni sztárok léptek, illetve lépnek fel: Antal Imre, Bach Szilvia, Heller Tamás, Koltai Róbert, Koós János, Maksa Zoltán, Mikó István, Nagy Bandó András stb., de természetszerűen a színháztermi program szórakoztató jellegét erősítik.) Mindenesetre nagy kár lenne, ha az igazi színházi előadások csökkenő trendje folytatódna és sokat szegényednénk szellemileg, erkölcsileg egyaránt, ha netán megszűnne egy szép hagyomány: a három évtizede rendszeres színházi élet. A visszalépés helyett inkább azon kellene meditálni, - lásd a sok vonatkozásban szintén nehéz sorsú Tatabánya példáját, ahol a rendszerváltást követően csináltak színházat -, hogy miként lehetne a gazdag tradíciókra építve legalább az első lépéseket megtenni egy „félprofi" majd „profi" színház irányába. Bár jelenleg irreális ez az álmodozás, talán a várossá válás századik évfordulójára megteremtődnek a feltételei a színházteremtésnek. Egyelőre örüljünk annak a ténynek, hogy volt, van színházi élet Salgótarjánban, s mondhatjuk róla a magunkét - Kosztolányi Dezsővel szólva - azon a jogon, hogy nézők vagyunk, hogy színházba járunk s onnan élményekkel térünk haza, amelyeket megpróbálunk leírni (is). -102-