Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XX. (1995)

Tanulmányok - Irodalomtörténet - Praznovszky Mihály: Irodalmi muzeológia – irodalmi kultusz

nelmi, régészeti egyesületekre, társaságokra, egyletekre stb. - a nagyobb városokban múzeumokat alapítanak. Ezeket elsősorban a helyi vagy megyei önkormányzatok tartották fenn, állami dotációt keveset vagy ritkán kaptak, az állami beavatkozás elsősorban szakmai, felügyeleti jellegű volt. Hogy mi az oka és a magyarázata a kiegyezés utáni fellobbanó, a történeti értékek megmentéséért fáradozó hevületnek, további vizsgálat tárgyát képezik. De azt semmiképpen nem lehet elfeledni, hogy e mögött egy igen gyorsan és igen pozitívan formálódó és erősödő polgárság áll, amely identitásának összetevőit ezen a téren is keresi s találja meg. Valójában nem is az első, de méginkább a második generáció az már a századvégen, amelynek módjában áll ezt megtennie, azaz anyagi áldozatokat hozni ilyen célokért, s nem egyszer, nem kétszer, de folyamatosan. És még mindenképpen élnek azok a gondolatok - ámbár most már sok más társaságában, amelyeket Eötvös József még miniszter korában így fogalmazott meg: „Nemzetünkre nézve a kulturális haladás kérdése sajátlagos viszonyainknál fogva egyúttal a létfenntartás kérdése is levén, felette kívánatosnak tartom, hogy a tudomány és a művészet iránti érzék, a culturális haladás ezen legbiztosabb alapja, az ország minél nagyobb többségénél feltalálható legyen." A magyar múzeumügy fejlődésének ezen szakaszát az az egyedi jelenség kísérte végig, amely szinte általánosnak nevezhető, s két részterületre terjedt ki. Egyrészt az egyletek, társaságok munkája, gyűjtőtevékenysége, a létrehozott bemutatóhelyek, múzeumok fenntartása nagyban függ egy-egy karizmatikus egyéniség lététől vagy nem lététől, hogy az illető mennyire tudta befolyásolni az alapítókat, az adományozókat, s fenntartókat. Másrészt nagyban függött az adott megyei, városi önkormányzat, képviselőtestület tagjainak múzeumpártoló érzetétől, a működési, fenntartási költségek biztosításának politikai akarattól független odaítélésének lehetőségétől. Természetes hát, hogy a magyar múzeumügy ezen több évtizedes szakaszában semmiképpen nem lehetne egyenes ívű fejlődésről beszélni, mert mindezen szubjektív tényezők - s megannyi más mellett a történelem hatalmas földrengései is éreztették hatásukat s egyszer sem kedvező módon s irányban. Ami kétségtelen: egyre markánsabbá vált elsősorban az országos múzeumok tevékenysége, ami nem is a kiállítások számában mérhető le, hanem a gyűjtemények feldolgozottságának állapotában s a szakalkalmazottak, a múzeumőrök felkészültségében, ismereteiben, tudományos tevékenységének minőségében. Ez már olyan alap volt, amelyre lehetett építkezni, s amelynek eredményeit a forráskiadványoktól az összegző feldolgozásokig a társtudományok és társintézmények megbízhatóan felhasználhatták. A magyar múzeumügy fejlődésének harmadik szakaszát az 1950-es évektől tarthatjuk nyilván. Tapasztaltuk a múzeumügy egységes, centrális irányítását és a központi pénzügyi elosztás kialakulását. Láttuk az ideológiai szempontok érvényesülésének előtérbe kerülését, sőt kizárólagossá válását. Követhettük újabb nemzeti intézmények létrejöttét és a megyei múzeumi hálózatok kialakulásának menetét. Felfigyelhettünk a múzeumokban dolgozó tudományos erők számának növekedésére s az extenzivitáson túl az intenzivitás megjelenésére is egyes szakterületeken. Láttuk, miként lépnek be új szakmuzeológiai területek, mint pl. a történész muzeológus vagy irodalmi muzeológus, de tapasztalhattuk azt is, miként válik egy helyes gondolat: a múzeumok szerepének növelése az oktatásban, a szellemi nevelésben eltorzultta, erőltetette. Ez az ún. múzeumi közművelődés megszületése s a politikai határozatok után szinte kizárólagossá válása, amely hosszú évekre tisztességtelen és káros előnyt jelentett a szakmai tevékenység rovására. Tapasztaltuk, mint nő meg ugrásszerűen a magyar múzeumok és kiállítóhelyek száma - a csúcsponton 700 fölött volt ez - s láttuk mint éri el a múzeumlátogatók száma éves szinten a bűvös 20 milliós nagyságrendet. De eközben látható volt az is, hogy magyar múzeumépületek egy kivételével - a salgótarjáni negyven év alatt nem épültek s a szemünk láttára vált szinte építéstörténeti ritkasággá s így lakhatatlanná nagy múzeumépületeink egész sora a Szépművészetitől a Nemzeti Múzeumon át a Károlyi Palotáig. Olyan abszurd helyzetről nem is szólva, hogy mindmáig nincs épülete a műszaki emlékeinket őrző gyűjteménynek. Tapasztaltuk, hogy ugyan volt elégséges pénz műtárgyak beszerzésére, de arra már nem, hogy ezeknek a feldolgozása korszerűen és a szakmai igényeknek megfelelően történjen. Azaz legyen elegendő klimatizált, korszerű tárolási eszközökkel felszerelt raktár s elegendő szakképzett restaurátor, gyűjteménykezelő. 96