Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XX. (1995)

Közlemények - Sümegi György: „Tollhegyre venni jólesik”. Szalay Lajos levelezése Domokos Jánossal

Törvényes öregségemet idő előtti vénség gyalázgatja, és ha jóval enyhébb formában is, de olyasféle sorvadás gyötör, mint Amerigo Totót. Ez így leírva nem is hangzik olyan borzasztóan, de, ha eszembe jut, hogy meg is vakulhatok betegségem neve macular degeneration - egyelőre csak a bal szememet gyötri, de a szemek szokása a szolgai utánzás és majd a jobb szememnek is eszébe jut, hogy mit csinál a bal és akkor aztán vége is lesz. A lábam pedig a kerekes székre készülődik. A múlt héten már el is vágódtam az utcán; szédülés nélkül teljes tudattal csak összecsuklottam. Hát így állunk. Egy már most is biztos; jövőre nem mehetek haza. De azért az Énekek Énekét megcsinálom. Remélem addig még kitartok. Sőt a két másik könyvet is szeretném még megcsinálni, hogy valami nyom maradjon utánam, ha már a ki-kicsodának senki is vagyok. Mert azt azért nehezen nyelem le. Különösen nehezen nyelem le azt a válogatást, hogy, ha legalább egyikünk a választott fajhoz tartozna, akkor már a másik is, ha nem is választott, de legalább érvényes árja-párja lenne. Mint pl. Dómján, akinek a hiányát reklamálta a párisi Irodalmi Újság, mert a felesége választott. János, nehéz ezt eltűrni, különösen, ha az ember látja az összeesküvésszerű egyetértést a ki kicsoda szerepének az eltusolásában. No, de ebből is elég ennyi. Ha nincs meg bennem a napi betevő defekt, ne akarjak besorolni a kitüntetett ütődöttek közé. Megkaptuk a könyveket. Nagyon köszönjük. Nosztalgiával olvassuk a háborús időket. Akkor még azt hittük, két bombatámadás reménykedő szünetében, hogy a béke igazságot is hoz. Azt hiszem, hogy, ha későn is megy a levél, de elmondja a mondatokat. Mindkettőtöket szeretettel ölelünk Szalayék New York, 1985. II. 7. 1985. máj. 10. Kedves Lajos Barátom! Február 7-én keltezett leveledet, amelynek new yorki pecsétjén március hónap díszeleg, április utolsó napjaiban kaptam kézhez. Soraid kétségbeejtettek: egyszerre ennyi baj, egy kicsit sok. Abba a stiláris feltételezésbe kapaszkodtunk, amit leveled rejt, hogy „komoly, vagy komolynak képzelt" a baj. Az öcséddel beszéltem a minap s az ő hírei megnyugtatóbbak voltak. Hála Istennek! S ha ez azt jelentené, hogy mégis hazalátogattok, a világ megbomlott egyensúlya egy kicsit helyrebillenne. Mert - öreg közhely! a legfontosabb mégis, hogy az ember hasznosnak érezze magát, hogy dolgozni tudjon. Apropos, dolgozni - leveledben azt írod, hogy az Énekek énekét megcsinálod, sőt mást is, öcséd viszont azt telefonálta, hogy nem. Remélem ez csak félreértés. Somlyó fordítását megkaptad? (erről nincs szó a leveledben). Keserűségedet értem, dehogy akarom azt mondani, hogy minden csak képzelmény, de mindent rendbe lehet tenni, még a ki kicsodát is. Hogy a béke igazságot hozna? Látod ebben egy percig se hittem (igaz hittem másban, de megcsalattam). Bartháékat súlyos csapás érte, meghalt Ágnes lányuk - Veronikáé volt, de együtt nevelték s Laci saját gyerekeként szerette s a lány is őt, apjaként. Sajnálom őket, s azt a drága teremtést, aranyos, jóravaló, szorgalmas asszony volt, két gyermek anyja. Na hol van a szikrája valamiféle magasabb igazságnak? Tudom az egyházak vigasztalását, s bocsáss meg, otrombának tartom, olyannyira, hogy már gyerekkoromban is felháborított. Dehát ez nem idevaló téma. Drága Lajos és Jucika, nagyon reméljük mindketten, hogy találkozunk az idén is, várunk, s most már azt mondhatjuk, a régi barátsággal. DJ. 267