Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XX. (1995)

Tanulmányok - Régészet - Simán Katalin: Irányzatok az őskor legkorábbi szakaszainak kutatásában

másik, fejlődőben és átalakulóban levő irányzata, amely részben a ma élő vadász-gyűjtögető és pásztorkodó népek vizsgálatával, részben a történeti múltban kihalt pásztorkodó és vadászó népek régészeti hagyatékának feltárásával foglalkozik. Ismerjük azt az utat, amelyet a korai felfedezők leírásaitól a mai etnológiai kutatásokig megtett a néprajz tudománya. Ennek eredményeit próbálja felhasználni a régészet, hogy valamilyen módon feltárhassa, megérthesse a tárgyak mögötti gondolatiságot. Igen vonzó perspektíva, mégis megtévesztő lenne, ha teljes egészében ezekre az adatokra támaszkodnánk. Egyrészről napjainkban a korai pásztorkodás szintjén álló és vadászó társadalmak klimatikus perifériákra szorultak, másrészt fennmaradásuknak ezen a szinten ilyen sokáig csak egyetlen magyarázata lehet: a saját és környezetük erőforrásait legjobban kihasználó, viszonylagosan változatlan életvitel. Mint tudjuk ez az, ami végképp nem jellemzi az általunk kutatott társadalmakat, hiszen ha jellemezné, akkor mi is a szarvast kergetnénk az erdőn, bogyókat gyűjtenénk, esetleg irtásföldeket művelnénk, kis csordáinkat hajtanánk a legelőn. Népsűrűségünk is jóval kisebb lenne, hiszen mindazokat a vívmányokat, melyek a mai tömegek hosszabb életét és megnövekedett túlélési lehetőségeit biztosítják nem találtuk volna fel. Igaz, az ózonlyukkal sem lenne problémánk. Következésképpen a kortárs avagy közel kortárs népek kutatásánál is csak azokat az adatokat vehetjük át, melyek megléte valószínűsíthető a történelem előtti időkben más leletek, módszerek segítségével. Mindig is érdekes téma volt, hogy az egyes területeken mi okozza a népek fejlődésének eltérő ritmusát. Miért volt a felső paleolitikumban fejlettebb Franciaország és az orosz síkság népessége mint pl. Közép-Európáé, miért Kis-Ázsiában indult meg a neolitizálódás, miért stagnált sokáig a fejlődés a neolitikumnál Egyiptomban - ha ezek a kijelentések egyáltalán megállják a helyüket. Az egyenetlen fejlődésre a néprajzi kutatások csak annyiban adnak választ, amennyiben megfejthető a „primitív" társadalmak fennmaradásának és túlélésének rejtélye Afrika sivatagjaiban és a szavannán, a sarkkörök tájékán és a trópusi őserdők övezetében. Ide vehetjük akár a paleoindián emlékeket is, sok törzs a XVII-XVIII. században sem emelkedett magasabbra, mint a pásztorállamok. Ezt a kérdést annak az ellentmondásnak a megértésével kezdhetjük el tárgyalni, mely a tökéletes adaptációt a még tökéletesebb kihasználással állítja ellentétbe. Mint azt számos helyen leszögezték, az ősember a természet része volt, a természetnek volt kiszolgáltatva. Ez azonban csak addig a pontig volt igaz, míg az első eszközt a kezébe nem vette és tudatosan, célirányosan meg nem munkálta, hiszen mi más egy bunkó vagy egy chopper, szakóca kifaragasa, mint a természet átalakítása önös célja érdekében. Természetet átalakítani lehet tudattalanul is természetesen, de abban a pillanatban, hogy valaki tevékenységorientált eszközöket gyárt (bunkó kell, hogy megöljem az állatot), már koncepciózus, célirányos, tudatos átalakítás történik. Amikor a beszerzett és rendszeresen használt, illetve átalakított tárgyak száma eléri azt a kritikus pontot, amely többlet vagy minőségileg más eredményt tesz lehetővé, ez visszahat a társadalomra és egy újabb forma létrejöttét teszi szükségessé. Pl. gyűjtögetni lehet úgy is, hogy békében élnek egymás mellett és csak a külső ellenséget vigyázzák, mint az antilopok. Vadászni azonban így már nem lehet. A vadat ismerni kell, meg kell találni, olyan helyzetbe kell hozni, hogy az ember megölhesse. Csoportmunkára van szükség. A csoportmunka érintkezési lehetőség, sőt szükségszerűség, tanulási folyamat, gerjesztő hatású. A hatékony védekezés és a bőségesebb táplálék nagyobb népszaporulatot eredményez, a nagyobb népszaporulat nagyobb nyomást gyakorol azokra, akik az élelmet beszerzik. Eredménye vagy a szétszóródás - ezzel lehetőség más vidékekkel, feltételekkel és módszerekkel találkozni - vagy jobb módszerek kiagyalása. Elvándorlás esetén újra indul a környezethez való alkalmazkodás, még jobb alkalmazkodás, majd a környezet átalakításának folyamata. Ez a folyamat működött egészen addig, amíg az ember be nem népesítette a földet, majd újra be nem népesítette, de minden újabb vándorlás esetén egyre több tapasztalat és információ birtokában, így ezek a körök egyre magasabb szinten ismédlődtek. Ez gyakorlatilag nem más, mint a természeti törvényekből eredő alkalmazkodás és a sajátosan emberi céltudatosság és fogalomalkotás kettősségének, összeolvadásának eredménye. A környezeti és társadalmi nyomás mindig akkor hat legerősebben, ha az egyénnek vagy a csoportnak (társadalomnak) nincsenek meg a legkedvezőbb létkörülményei. Ilyen nyomást okozhat egyrészről az élelem hiánya, a túl nagy népsűrűség, de egészen egyszerűen a hatalomvágy, az irigység, vagy akár a kíváncsiság is. Mindezek ugyanis korántsem csupán emberi tulajdonságok: a társas élet velejárói. 159