Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIX. (1994)

Tanulmányok - Irodalomtörténet - Kovács Anna: A nyúllá változott jáger esete – avagy Mikszáth a jubileumáról

A kultikus személy Nehéz esztendő vége felé közeledve - noha a jubileumára várakozás teli izgalommal készülődve - legfőbb óhaját fejezte ki ebben a formában az író: egészségesek legyünk és a selmeci pipa is jól szeleljen. Az 1909. év nagy megpróbáltatással kezdődött, januárban Mikszáth súlyos tüdőgyulladáson esett át. Öt napig delíriumban volt, állapota szinte reménytelennek látszott. így köszöntött rá január 16-án 60. születésnapja. Kétségbeesett felesége - aki csodaként ünnepelte felépülését, mikor is végre pipáját kérte - számolt be keserves mindennapjairól. „De micsoda élet volt ez! Százféle fájdalomról panaszkodott, étvágytalanul, álmatlanul töltötte napjait, éjjeleit, kedélye kétségbeesett volt, teljes apátiába süllyedt, nem érdekelte a világon semmi. Egy nap többször is mondogatta, hogy miért is maradott életben? Milyen jó lett volna megszűnni, eltűnni a világról, semmit se tudni, semmit se érezni többé"." Ebben a gyötrelmes lelkiállapotban ért el Mikszáthhoz a Kisfaludy Társaság február 21-i ülésén kinyilvánított szándék, hogy megünneplik 40 éves írói jubileumát. „Midőn erről értesítették látszólag örült. Egy-két napig még némi érdeklődést is mutatott, de azután újra visszaesett letargiájába." - E sorok írója Mikszáthné pedig mindent megpróbált, hogy kimozdítsa ebből a hangulatból. így elérte azt, hogy László fiával március végén a még mindig betegeskedő Mikszáth a tengerpartra utazzon gyógyulni. Öreg ember már nem ember" jegyezte meg egy baráti levélben még közvetlenül az elutazás előtt is." A tengerparton érte utol a Petőfi Társaság előtte tisztelgő ünnepi ülésének a híre, melyet 1909. április 23-án már Budapesten keltezve köszönt meg Herczeg Ferencnek: „Nem hozakodom elő a szokásos banális frázisokkal, hogy érdemem felül volt. Alkalmasint. De ha az ember nem restelli a magas cipősarkot, hogy nagyobbnak nézzék, mi okon kapálódznék, ha a magasítás okáért még egy patkót is vernek rá, pláne egy aranypatkót?... Ami a jubileumot illeti, furcsa az nekem, aki mindig ellene voltam. Nagy és nehéz sor az. Hogy meggyújtjátok nekem az ünnepi gyertyákat, még büszkévé is tehetne, ha nem tenne inkább melancholikussá, eszembe juttatva, hogy a gyertyákat csak este szokás meggyújtani. A gyertyák elől iszen elfuthatnék - de az este elől nem lehet." A levél fogalmazványa eredetileg még egyértelműbben fejezte ki betegsége miatti elkeseredését: „Hogy jubiláltok, hát isten neki szinte természetesnek találom. Hogy meggyújtjátok a gyertyát, azt jelenti, hogy este van."" Pesten, Horpácson, gyógyfürdőhelyen - betegeskedésben, ismétlődő fájdalmakkal, és visszavisszatérő rossz hangulatban telt el az egész 1909-es esztendő. Ebben a helyzetben különös értelmet nyertek a jubileumról szóló - egyébként örömteli - hírek. Ám nemcsak a betegséggel küzködő ember lelkiállapota, de egész írói magatartása is arra indította őt, hogy higgadt távolságtatással fogadja és ítélje meg az eseményeket, józanul mérlegelje önmaga és mások (az ünneplők) szerepét. „Magamat csalnám meg, ha azt mondanám, hogy új erőt merítek az elismerő szavakból a jövőre stb. De biz én nem merítek új erőt. A napsugár, mely az őszi tájékot éri, már nem fokozza a termőképességet. Az már csak egy kis nyájas hangulatot önt szét. Hogy negyven évig dolgoztam volna, magamnak sem látszik igaznak, inkább csak mulattam és álmodtam negyven évig alakjaimmal, de ha már így nyomódik a közönség képzeletébe, nincs az az író (...), aki jelentéktelennek tartaná azt, amit csinált, legalább őneki magának hinnie kell, hogy nem élt hiába, ha jól akar aludni párnáin. Mennyivel felemelőbb érzés, ha - mint most velem történik - ezt más is elismeri, olyan tekintélyes és hivatott más, mint a Csokonai Kör. Másokat csalnék meg, ha azt mondanám, hogy nem örülök neki."" A debreceni Csokonai Kör az egyike volt, de nem az egyetlen azon társaságoknak, melyek Mikszáth nevében összejövetelt tartottak, önmagukat is (fel)értékelve azzal, hogy őt tiszteletbeli tagnak megválasztották. Mikszáth őszinte hálával, bölcs beletörődéssel, és parányi - de mindig érzékelhető - szkepszissel fogadta a megtiszteltetéseket, „...hiszen magyar ember magyar embertől nagyobb kitüntetésben nem részesülhet, minthogy azt mondják neki: Tessék leülni minálunk, szívesen szorítunk itt helyet magunk között, tegyen úgy az úr, mintha otthon volna."" Szempontunkból az irodalmi társaságok közül érdemes kiemelni még a temesvári Arany János Társaság meghívását, 1910. március 6-ára. Szabolcska Mihály a társaság elnöke elhivatott, de még inkább elbizakodott hangú meghívólevelében nem is igyekszik elrejteni valódi szándékát, tényleges céljukat. „Ez a föld frissen és újonnan forgatott ugarföld itt a magyar költészet virágaira nézve. Hódított terület... a vidék legintelligensebb közönsége mégiscsak ezen ünnepélyen gyűl össze." Mikszáthtól mindössze egyet kért, egy tízsoros választ. „Ezt a levelet én elnöki megnyitóm csattanójául tartogatnám."' 80