Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIX. (1994)

Tanulmányok - Történelem - Balogh Zoltán: Vendéglátás Salgótarjánban 1890–1922

és gazdasági viszonyokra való tekintettel állapították meg, tehát a szükség követelményeinek megfelelően csökkenthető is volt. Talán az intézkedéssel együttjáró tortúrák riasztották el az elöljáróságot a csökkentéstől. Mentségükre szolgált azonban, hogy az engedélyt csak a szabályok ellen vétőktől lehetett megvonni. A kocsmák számának növelését közegészségügyi és közrendészeti szempontokra való hivatkozással indokolták. Fizetéskor és az országos hetivásárok alkalmával az itt lakó munkások mellett vidékről is sokan jöttek be, és ilyenkor elárasztották a meglevő italmérési helyiségeket, melyek egy része a magas bérleti díj miatt annyira szíík volt, hogy csak jóval kevesebb ember kiszolgálására lett volna alkalmas. De nemcsak a közegészségügyi, hanem a közrendi követelményeknek sem feleltek meg. Ami viszont érdekes az indoklásban, hogy a közrend ellenségei az újabb létesített gyárak és már meglevő gyárak „külföldi szocialisticus eszmékkel saturait elemekből" álló munkásai voltak. Tehát tőlük kellett a közrendet megvédelmezni. Szükségesnek vélték ezért, hogy a munkástelepek közelében is állítsanak fel kocsmákat, így óva meg a község belterületét a beözönlő „külgyári" és bányamunkásoktól. Még emlékezett az elöljáróság a krajnai bányamunkások, a gránerek különös szórakozására, akik fizetéskor kocsmáról kocsmára járva több csatárláncot alkottak. Elfoglalván az egész utat, énekelve vonultak végig az éjjeli településen. A szembejövők ritkán úszták meg a verést. Ennél sokkal komolyabb események voltak az 1883-as ún. „gráner zavargások", amikor a helyzetével elégedetlen feldühödött tömeg megfutamította a közbiztonság erőit, sőt az erősítésükre siető polgári csapatokat, inzultálta a község lakosait. Megállapíthatjuk, hogy a kocsmák számának emelése kettős félelemből származtatható. Egyrészt a község amúgyis ingatag lábakon álló nyugalmát akarták megóvni, másrészt politikai értelemben a munkásmozgalmak megerősödésétől, a sztrájkoktól tartottak. Ezek az indokok idézték elő, hogy a rendőrség és a csendőrőrs létszámának állandó növelését kérték. „A munkásmozgalmak féken tartása és különösen a kitörő félben levő mozgalmak gyors elnyomhatása céljából" 1894-ben már katonaság elhelyezését kérelmezték. A fennálló törvények megengedték pálinkának és égetett szeszes italoknak a kimérését kereskedelemben és a szatócsüzletekben is. A korlátolt kimérésben rejlő hasznot megszimatolva, egyre többen nyitottak vegyeskereskedéseket, szatócsüzleteket, hogy a pálinka poharazására és nyílt edényben való el árusításához szükséges engedélyt megszerezzék. Tehették ezt szabadon, mert az üzletnyitás sem képességhez, sem szakértelemhez nem volt kötve, sőt a beindításhoz szükséges tőkét sem kellett felmutatni. Különösen a tiszta szeszből készített pálinka kimérése számított nagy üzletnek. Olcsóbb volta miatt óriásira nőtt a közönséges tiszta szeszből készített pálinka forgalma, ami kedvezett az alkoholizmus tömegméretű terjedésének. Az új italmérési törvény (1899: XXV. te.) ezért korlátozni kívánta a tiszta szeszből készült pálinka túlságos fogyasztását, és megtiltotta az ilyen italnak kimérését és utcán át való eladását a kereskedésekben, szatócsüzletekben. Továbbra is lehetett viszont fogyasztani tiszta szeszből készített pálinkát a kocsmákban, pálinkamérésekben. Az intézkedéstől a hatóságok azt remélték, hogy a tiszta szeszből készült pálinka fogyasztása korlátozásával az iszákosság is csökkenni fog, ha a kereskedésekben csak jobb fajta és drágább természetes pálinka kapható. Az alkoholizmus elleni védelemre irányult az új törvény azon rendelkezése, amely lehetővé tette a megadandó kimérési engedélyek korlátozását, ha az egészségtelen versenyt szülne vagy az iszákosság terjedését segítené elő. A XIX. sz. végén mind nagyobb méreteket öltő népbetegség és főleg a pálinkaivási szokások ellen hatékony fellépést követeltek a különféle társadalmi szervezetek és a sajtó is. A századvégi sajtót megtöltötték az iszákosság meggátlására hatékony intézkedést követelő cikkek. Az alkoholizmus ellen harcba szálltak a tanítók, az egyházak, a munkások szervezetei, országszerte alkoholellenes egyesületek alakultak. Az állam és polgára érdekei szembenállására mutat rá az a cikk, amely az alkoholizmusról egy tanítói pályázat kapcsán született. „Természetes, hogy a szeszgyártást nem akadályozza meg, mert az sok pénzt hoz az államnak. Még a tiszta alkoholt a spirituszt áruló falusi szatócsokat sem ellenőrzi, mert hisz az mind adót fizet. Azt is eltűri, hogy apró sihederek, sőt gyerekek pálinkázhassanak a butikokban, mert ezek is elősegítik a fogyasztást." Mivel az alkoholizmus leginkább a pálinkaivással függött össze, „különösen a legolcsóbb spirituszvízkeverékek ellen s a likőröknek, konyakoknak elnevezett drága kotyvalékok ellen" kelt ki a cikk írója. Hasonlóan látta a problémát a salgótarjáni sajtó cikkírója is. „Nálunk mindenható állam egész erejét az alkoholos italok minél intenzívebb terjesztésére fordítja, s iparengedélyt nem kap az ember olyan könnyen, mint italmérési engedélyt." Igen radikális álláspontot képviselt az alkoholizmus elleni harcban az Országos Közegészségügyi Egyesület, és a vasárnapi szesztilalom bevezetését szombatra és hétfő reggelre is kiterjesztette volna, mert ekkor fogyott a legtöbb pálinka. A vasárnap szentsége megtartása érdekében a szesztilalom mellett állott ki a közgazdász Csillag Gyula. Kimutatta, hogy a legtöbb bűntényt vasár41