Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVII. (1991)

Néprajz - Limbacher Gábor: Máriácska káponkája I.

hogy egészségesek legyenek, a karácsonyi morzsa gyógyszerként szolgált és maga az abrosz ve­téskor felkötve az „új élet" sikerét mozdította elő. Teréz kilenc éves korában ment Vácra az első búcsújárásba, egy falubeli asszony gondjaira bízva. Itt olvasót vett magának. Ettől kezdve évente egy-két búcsújáróhelyre járt el a helyi pé­terhegyi zarándoklaton túl. A pünkösdi szentkúti gyalogos búcsú mellett felváltva jártak még Máriabesnyőre és Vácra, eleinte szintén gyalog. Tizenhat esztendős korától Máriás-lány lett férjhezmeneteléig. Elmondása szerint házasság előtt a kápolnánál imádkozott. 44. „Imádkoztam, hogy segéljen meg a Máriácska, hogy jóra sikerüljön a férjemvei, jó házaséletet éljünk. Hát nem mondom, nem rosszat éltünk. Megsegített."(2) A kelen­gyét édesanyja és nagyanyja közösen készítette el, „édesanyám nem annyit, mint mami­kám". A lakodalom 1935-ben, a nagyszülői háznál volt. Ez alkalomra Teréz virágokkal és „te­rítőcskével" díszítette föl a kápolnát. Férje Tóth János szegényebb családból származott, szüleinek 6-7 holdas birtoka volt. Ebből 3 hold a „poletár" nevű dűlőben volt, s apósa kedvezményesen kapta uraságtól kisajáátított földön, az első világháborús részvétele és szegénysége folytán. A két család között dédanyái ágon (Varga Gergelyné Tóth Borbála) távoli rokonság ve­zethető vissza. Bár szegényebb volt a férj, a szülők nem ellenezték a házasságot: „Nem szóltak bele. Mer őt nézték jóra. Őt nézték jóra, ugye a férjem szegényebb vót, mer én nem akartam lány koromba ugye mer sok főd vót, abba köllött dolgozni, ugye édesa­pámnak vagon búza termét. Oszt akkor ugye férjhöz mentem, akkor el köllött menni szakványba aratni. Uraságho ugye. Két hónapot ott vótunk, azt akkor ugye megkeres­tük a búzát a kenyérre valót, mer apósoméknál nem termett, nem vót annyi főd, hogy elég legyen a kenyérre." Összesen 6 évig jártak szakmányba aratni a közeli Cservölgy­pusztán és a Bér felé eső Csobánkán. Esküvő után a nagyszülőkhöz költöztek, de „... férjem visszacsalta nagyanyja. Akkor én is elmentem utánna, oszt nagyanyám nem akarta ideadni se a kasznyimot, se az ágya­mot. Amié ott hagytam őköt. Azt akkor a férjemnek a nagyanyja mindig kiabálta, hogy szegény lányt vettél el, mer még se az ágyat, se a kasznyit, semmit nem adtak oda. Ezál­tal akkor többször botránykoztunk a férjemvei. Nagyanyámék ezelőtt is haragudtak, (...) nem jó szemvei néztek egymásra, azt azér nagyanyám nem akarta ideadni sem a kasznyit, sem semmit. Mindig, mikor templomba mentem, mindig följártam ruháér. Úgy vittem le, oszt akkor odalenn őtözködtem föl. Mer nem akartak legelején hozzá adnyi, a szüleim nézték jóra, (...) azok ellenezték, a nagyszülők." Apósáéknál egyébként is igen szerény lakáskörülményeik voltak. A házzal szemközt, az istálló melletti külön kamrában kaptak helyet. „Az ember vett egy dobkályhát, ugye kéményt nem lehetett rakni, oszt a falon lukat fúrtunk. Azt arra tettük ki a csövet, de ha szél fújt, akkor beverte a füstöt, akkor nem lehetett tüzelni. Oszt semmi bajunk nem vót, olyan hidegek levétek, oszt akkor nem vót semmi bajunk." Teréz lánykorában jobban a nagyszülők birtokán dolgozott, de édesanyjáéknak is segített, elsősorban kapálás idején. Még apósáéktól is visszajárt nagyanyjának segíteni a szőlőt gondoz­ni, de ezt csak hazugság árán tehette. Azt kellett mondania, hogy szüleinek megy dolgozni, mert apósáék másként nem engedték volna. Nagyapja 1936-ban meghalt, a szőlőrész kivételével a földek öröklődtek édesanyja és nagy­bátyja között. Édesanyja szerette volna, hogy legalább a „Kenderfőd"-et kapja meg Teréz, de a nagybáty ehhez nem járult hozzá. A szűkös földviszonyok következtében férje a kiskéri szénbányába ment dolgozni, majd az ötvenes években Pestre került segédmunkásnak és művezetőségig vitte. Az apóséktól 1954­ben váltak külön, amikor egy házrészt vettek a nagyszülői portától és a kápolnától csupán né­273

Next

/
Oldalképek
Tartalom