Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVII. (1991)

Történelem - Tyekvicska Árpád: Helynevek, pecsétek, címerek

Pintér Sándor, Pajor István, Tihanyi Ferenc, Simko Frigyes, Madách Aladár és Baloghy Dezső voltak. A döntés azonban - a törvényi szabályozatlanság miatt - nem született meg, így a bizottság hamarosan a vármegye levéltárába helyezte jelentését. 1896-ban az Országos TÖrzskönyvbizottság elnöke kereste meg Nagy Ivánt, hogy működjön közre a községek hivatalos nevének megállapításában. Az idős tudós bizonyára válaszolt a megkeresésre, de források híján a kapcsolatról nincs adatunk. Nógrád vármegye Közigazgatási Bizottsága csupán 1903-ban tért vissza az ügyre, amikor gr. Andrássy Kálmán javaslatára - a főispán elnöklete mellett - bizottságot küldött ki, „a községek nevének megmagyarítását célzó vizsgálat megeszközlésére. A kért jelentés a következő évben került a testület elé, ám döntés ekkor sem született. Ugyancsak 1904-ben érkezett meg a törvényhatósághoz és a községekhez az Országos TÖrzskönyvbizottság megkeresése, és egyben javaslata, a megye hivatalos helyneveire vonatkozóan. A községek hamarosan fölterjesztették a saját nevükkel kapcsolatos véleményeket, melyeket a Törvényhatósági Bizottság, saját véleményével kiegészítve egységes keretbe foglalt és megküldött a Törzskönyvbizottságnak. A vélemények többnyire összecsengtek (számos, többségében szlovákok lakta község is ellenvetés nélkül tudomásul vette nevének magyarítását). Néhányan ragaszkodtak csupán eredeti, „idegen hangzású" nevükhöz. A megye ezekben az esetekben, kivétel nélkül a magyaros névhasználatot javasolta (pl. Ozdin község esetében a kiküldött megyei „magyarító" bizottság az Uzdvár nevet választotta, míg a TÖrzskönyvbizottság az Ozdvárt. A község feliratban ragaszkodott eredeti nevéhez, azonban a megyei hatóság ennek ellenére úgy döntött, hogy „az idegen hangzású községneveket teljesen kiküszöbölni óhajtván, a vármegyében régente szerepelt Uzd család emlékére a község nevéül ismételten az Uzdvár nevet hozza javaslatba."

7

). A belügyminisztérium 1906. március 20-án küldte meg döntését.

8 A rendelet helyenként változtatott a Törvényhatósági Bizottság javaslatán és - több esetben az érintett községek óhaja szerinti - végleges, hivatalos, számos esetben magyarított helységnevet adott megyénk községeinek. (Ekkor változott Riba neve Ipolyszögre, Trázsé örhalomra. Ozdin községé nem változott.). A helynevek hivatalos változatának megállapításával párhuzamosan megindult a községi, törvényhatósági jelképek, hitelesítő eszközök felülvizsgálata is. Dukai és szentgyörgyi Széli Ignác a belügyminisztérium közigazgatási államtitkára 1906. február 6-án rendelte el a vármegye községi pecsétnyomóinak és bélyegzőinek ellenőrzését.

9 Az „1898. IV te. végrehajtása során egy különös esetre" hivatkozva, azzal bízta meg a TÖrzskönyvbizottságot, hogy a már megállapított és leszállított bélyegzők és pecsétnyomók két-két tiszta lenyomatát vonja be, abból az alispán részére készítsen egy megyei, a járási főszolgabírák számára pedig egy járási gyűjteményt. Ezt aztán az alispán a törvényhatóság levéltárában helyezte el, míg a főszolgabíráknak személyesen kellett őrizniük. A községek pedig ezután csakis a minták alapján, azokkal teljesen megegyező pecsétnyomókat és bélyegzőket alkothattak. Az utasítás az alispán és általa a főszolgabírák feladatává tette, hogy kiszállásaik során ellenőrizzék azokat és a hibás, mintától eltérő példányokat vonják be. 1906. május 8-án és június 6-án a megye 219 helysége kapta meg a Községi Törzskönyvbizottságtól új, immár hiteles pecsétnyomóját. Nagy Mihály alispán május 16-án szólította föl a kimaradó 52 községet a rendelkezés foganatosítására, így azok, mint például Balassagyarmat is, csak később juthattak azokhoz.

11 Az 1902-es, illetve az 1906-os intézkedések az eltelt évtizedek alatt lassan feledésbe merültek. 1929-ben a Bizottság már arról tájékoztatta dr. Scitovszky Béla belügyminisztert, hogy a „Bizottság nemcsak egy alkalommal, amidőn egyszerre nagyobb mennyiségű bélyegző állíttatott elő a Bizottság megkerülésével, hanem már huzamosabb idő óta tapasztalja, hogy azok a bélyegzők, amelyeket a községek és városok a Bizottság megkerülésével saját hatáskörükben, különböző - valószínűleg tömegmunkához szokott - vésnökökkel készíttetnek, rendszerint nem felelnek meg azoknak a követelményeknek, amelyeket a Bizottság a bélyegzők kivitele és a cimervéseteknek he116