A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVI. (1990)

Tanulmányok - Horváth István: A Hild-érmes város

Horváth István A Hild-érmes város 1968. Salgótarján építészetében döntő év volt. Ekkorra alakult ki markánsan a rekonstrukciót meghatározó centrum: a volt Fő tér épületei, és mellette egy sor, a városképet, a mindennapi városi életet szervező és meghatározó közintézmény. A jelzett évben más is történt. A városépítő szakma az évtizedes törekvéseket méltányolta, és kitüntető címmel honorálta. 1968. november 11-én tartotta tanácskozását a Magyar Urbanisztikai Társaság. Az akkori tanácskozás jelentősebb volt minden korábbinál. A korabeli tudósításból azt tudtuk meg, hogy „Kanada, Mexikó, Olaszország és Anglia után az idén Magyarország kapott megbízást az urbanisztikai világnap központi szervezője szerepének ellátására."(l) A város- és lakásépítési feladatok irányában javaslatok megfogalmazására vállalkozó tanácskozás arra is sort kerített, amint Dr. Perényi Imre, a társaság akkori alelnöke bejelentette, hogy: „a hazai városépítésben kiemelkedő munkát végző szakemberek, illetve kollektívák kitüntetésére, a hazai urbanisztika úttörőjének tiszteletére Hild János-emlékplakettet alapítottak". (2) Ezt az elismerést a tanácskozáson szándékoztak átadni. A döntés előkészítése és a döntéshozatal a kor szokásai szerint történtek. A város akkori vezetői elmondták, maguk is az ünnepi eseményről szóló tájékoztató levél, és a meghívó alapján szereztek tudomást a tervezett és realizált központi elképzelésről. Lényegében a körülményekről nem volt tiszta képük. Az ország közvéleménye november 12-én értesülhetett, hogy „Sarlós István, a Magyar Urbanisztikai Társaság elnöke a tanácskozás előtt átadta a Hild János-emlékérmet és oklevelet — a társaságnak az első magyar város rendező mérnök emléke megőrzésére tett alapítványát — első ízben annak a városnak, amely az elmúlt években az urbanisztika területén kimagasló eredményt ért el. Salgótarjánról van szó, amelynek vezetői fáradhatatlanul dolgoztak, hogy a fejlődésben elmaradt település valóban városi arculatot kapjon. Sándor Elemér salgótarjáni vb-elnök nagy taps közepette vette át az emlékérmet és oklevelet, viszonzásul átnyújtotta a városról készült fényképalbumot és a város címerével díszített zászlót". (3) Az „ajándékok" kölcsönösségének erőteljes jelenléte igazolta a bizonytalanságot: ki is kapta végül a Kiskovács Gyula tervezte plakettet? A kortárs, az ünnepségen résztvevő visszaemlékezése szerint korábban az volt a terv, hogy a vb-elnök kapja az elismerést. Az elhárításban, az érintett szerénységén túl az is sokat nyomott a latba, — amint már fentebb olvasható volt — hogy a megyei tanács vezetői, az osztályokon dolgozók közül a vezetőknek, de még inkább a megyei pártbizottság akkori első titkárának, Jakab Sándornak voltak vitathatatlan érdemei a rekonstrukció elindításában és menetében. A helyzet bonyolultsága miatt végül is a díjat a külső, és akkor eléggé szürke testület: Salgótarján város tanácsa kapta. A megoldásban nem nehéz bemutatni a kompromisszumok sokaságát. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy — az egyéb okok miatt közelesen bekövetkezett városi vezetőváltás következtében — a kitüntetés ténye sem íródott eléggé mélyen a városi lakók tudatába. Ma már csak a lelkes patrióták emlékeznek, a különböző várostörténeti vetélkedőkre készülő versenyzők ismeretében bukkan fel az akkori ünnep. A helyi sajtó az események rangjának megfelelően — Ragyogó elismerés Salgótarjánnak címmel — számolt be a történtekről. A tudósítás szerint Sarlós István a következőképp indokolta a társaság javaslatát: „Salgótarján és Nógrád megye egyaránt azzal érdemelte ki, hogy merészen alkotott hasznosat, szépet. A megyei vezetés politikailag, anyagilag is támogatta a bátor tervek kivitelezésében Salgótarján város tanácsát, és a tanácsi vezetőket. A Magyar Urbanisztikai Társaság az eszközökre és az elért sikerre egyaránt tekintettel 196