A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVI. (1990)

Közlemények - Jakus Lajos: Sisa Pista az utolsó betyák a Cserhátban

annak tartották is. Csak Bálás megölése után minősítették rablógyilkosnak. Husáng József vallomását fentebb idéztük Sisa betyár voltáról. Az egri börtön törzskönyve szerint: „hivatása fegyveres betyár". A budapesti zsurnaliszta szenzációt keresve felnagyította tetteit. „ Sokan egész kedvteléssel gyártják s adják tovább a Sisáról keringő híreket, sőt azokat a budapesti lapokba is beküldözgetik, így nem csoda, hogy Sisa ezekben, mint rettegett feje emlegettetik azon nógrádi rabló bandáknak, amelyről mi mit sem tudunk. ' '—írja a Nógrádi Lapok 1873. nov. 6-i számában. Harmos ügyvéd szinte rehabilitálta azzal, hogy tette szándékos emberölésnek minősült. Valóban így az utolsó betyár volt Sisa István a Cserhátban. Személyével kapcsolatban másik célunk volt a róla szóló ponyva vizsgálata. Hogyan került át a Jánosik-hagyományból egy történet, mely eredetileg a nép ajkán terjedt, s végül vele hozták kapcsolatba. Éppen nem a legszimpatikusabb oldalról, inkább szadistának ábrázolva, mint a szegénység jótevőjének. Sisa Pista törvényszéki vizsgálata egyetlen esetben sem igazolta, hogy kegyetlenséget követett volna el. A Bucsánszky-féle ponyva közölte először vele kapcsolatban a Jánosik-mondát, s a zsidókkal szembeni brutális bánásmódot, melyről a törvényszéki vallomások mit sem tudnak. A nép részéről személye inkább megbecsült, mint rettegett volt, „tetteiben ezerek sympathiája kísérte és segélye támogatta." Ha ballada nem is keletkezett róla, a nép ajkán egy monda megőrződött, melyen még rajta az eredet himpora. Gondolunk a nógrádberceli öreg juhászra, aki továbbadja, s az ácsai öreg kondás pedig nekünk: Hogyan lett betyár Sisa Pista. Szájhagyományok az utolsó cserháti betyárról 1. Hogyan lett betyár Sisa Pista? — Kérem, a Sisa Pista úgy kezdte el a betyárságot, dologtalan volt, nem akaródzott neki dolgozni. Lett volna hol, az apja vagyonos volt. Akkor ő kitalálta, elmenne betyárnak. Megszerezte magának a betyárruhát, bajuszt ragasztott az orra alá, kifestette az arcát, nem lehetett egyáltalán felismerni, hogy ki az. Szép, ráncos gatya, sarkantyús csizma, piros mellény, rojtos ujjú ing volt rajta. Az édesapja, anyjával elment Gyarmatra egy tehénkét árulni. El is adták, mikor jöttek haza jó kedvvel, mert jól eladták a tehénkét, egyszer csak egy nagyon szép legény megállítja őket, rájuk kiált: — Álljanak meg! Megálltak, mert hogy mit akar. — Hol vótak? — kérdezte. — Hol vótunk? Vótunk egy tehénkét eladni. — De hát ide a pénzt! — Jaj, Istenem! Jaj! — Nem kell gondulkodni, mert rögtön vége az életüknek. Mind a kettőjüket kivégzem, ha nem adják ide a pénzt! Akkor kínytelen az apja benyúlni a zsebibe, odaadta (a fiának, de nem tudta, hogy a fia, betyár volt az, Sisa Pista.) Hazafelé édesanyja búsan, keservesen sírhatott. Hogyhát mégiscsak annyi pénzt odaadni akárkinek. Nem volt az csavargó, mert nem úgy volt öltözve. Este már lámpagyújtáskor belép az ő saját fiuk, de nem betyárruhában, hanem már a saját ruhájában. — Mit sír édesanyám? — Hogyne sírnék fiam — aszongya, — eladtuk a tehenet és az árát oda kellett adni egy, — mit tudjuk mi volt —, legény vagy embernek. — Milyen ember volt? — Szép ember volt, föl volt öltözködve; sarkantyús csizma, ráncos gatya, árvalányhaj a kalapja mellett, de volt neki baltája is, pisztolyt rántott. Kintelenek voltunk odaadni a pénzt. 350