A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVI. (1990)

Közlemények - Peák Ildikó: Külföldi modern képzőművészeti kiállítások és fogadtatásuk a két világháború között

öncélú, csupán az érzékekre, s érzelmekre ható művészet létezését, s számára így a kiállítás, s egyáltalán a csoport célkitűzései ellentmondásosak. „A belépőt általános hangzavar fogadja, annyira különböző jellegű műveket állítottak ki. Naturalista elemektől kezdve az impresszionizmuson át a legelvontabb abszolút festészetig minden újabb irány felismerhető. Pointillista modorban festett, szép színekben visszaadott hangulatok, színes papírból kivágott és felragasztott képekhez hasonló kubista emlékek, expresszionista lázadások... pár tökéletesen hu aquarium színpompa, Kaninszkyt idéző színfoltritmusok és sok értelem nélküli szép, becsületes, dekoratív munka, melynek jövőjét a díszítő művészetben, különösen a színpadi technikában nem is lehet elvitatni." A kiállítás ezek szerint meglehetősen eklektikus képet nyújthatott, egységbe inkább a romantikus, gyakran zenei címek foglalták; Zöld szimfónia, Tavaszi szimfónia, Női zene, Caruso hangja stb. Gyakori a haláltéma; Csontvázak uralma, Szertartásos halál. Sok kép csupán a Motívum, vagy az Opus címet viselte. A festményekhez építészeti tervrajzok járultak. Ezek közül néhány már meg is valósult ekkorra (Debussy-emlékmű). A tervek „...a ma divatos lapos stílushoz igazodnak." Végezetül, Gy. Szabó sommásan megállapítja, hogy „...veszélyes dolog nem számolni azzal, hogy az eszmének megfelelően akármeddig nem alakítható a forma." A kiállítás további hiányosságát természetesen a „faji jelleg" hiányában látja, s úgy véli, az ilyen kísérleteket csupán nagy nemzetek engedhetik meg maguknak, nekünk magyaroknak nem szabad álmodozni — ez tőlünk idegen. Bár a kiállítás milyenségét fotóanyag nélkül megítélni nem tudtam, úgy gondolom, mindenképpen figyelemre méltó kísérlete volt ez a Nemzeti Szalonnak — kitörés a megszokott kiállítások keretei közül. 1937. február \A—március 7. között ismét belga művészek állítottak ki a Nemzeti Szalonban. A festményekből, grafikákból, plasztikákból álló gyűjtemény körülbelül négy évtizedre visszanyúló áttekintést adott a belga művészetről. Ennek ellenére a kritikusok hiányolták a kortárs belga művészet nagyjait; Ensort, Minnet és Laermansot. A Napkelet két szélső pólust állapít meg a festészeti anyagban; a színgazdag, természethűségre törekvő tájképek festőjét, Gibsont — és a „sötétbe ágyazott, komor, a formai lényeget brutális erővel hangsúlyozó avantgardista Permekét."

45 A két szélső érték között széles skálán mozog a kiállítás többi résztvevője — impresszionisták, tónusfestők, neoprimitívek, bányászéletkép-festők, neoklasszicisták. Úgy tűnik, az 1927-es kiállításhoz képest csitultak a kedélyek, szelídültek a kritikusok, s a modern anyag is kikristályosodottabb lett. „Modernizmus szempontjából az anyag leszúrtebb, nyugodtabb volt, mint ahogyan a tíz év előtti nagy belga kiállítás megfelelő csoportja hatott a Műcsarnokban. A szertelen túlzókat, a vadakat otthon hagyták, de lehet az is,, hogy bizonyos tisztulási folyamat ment végbe az utóbbi években. Permeke sem az a l'enfant terrible, aki volt." Péter András egyenesen Permekét és Opsomert tartja a legérdekesebb egyéniségeknek.

46 Permeke a kevésbé megnyerobb, brutalisabb, de jelentékenyebb. Opsomer festoileg és színskálában is gazdagabb művész, erős, dekoratív hajlandóságokkal, s arcképein a naturalista szemléletnek semmilyen dekoratív elemmel nem takarható nyomaival. Kétségtelenül finom és kulturált művészetet képviselheti... a tradíciót Permeke expresszionista modernségével szemben. A többi művész tevékenységét Péter András sommásan úgy foglalja össze, hogy végül is Belgiumban ugyanazok az irányzatok, tendenciák megtalálhatók, mint másutt. 1938. március 6-án újabb svéd hivatalos reprezentatív kiállítás nyílt a Nemzeti Szalonban, melynek védnökei a kormányzó és V. Gusztáv svéd király volt. A kiállított kollekció festészeti, szobrászati és iparművészeti anyagot tartalmazott. Az utóbbit a Gustafsberg porcelángyár és az Orrefors üveghuta termékei képviselték. A festészeti anyagban „a legmagasabb évjáratot a régóta nemzetközi hírű állatfestő, stílusával az impresszionizmusban gyökerező, közel nyolcvanéves Bruno Liljefors, a természeti tárgyilagosságra törekvő Anselm Schultzberg, s a Gauguin-ösztönzéseket követve 335