A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVI. (1990)

Közlemények - Peák Ildikó: Külföldi modern képzőművészeti kiállítások és fogadtatásuk a két világháború között

területeit. A kulturális élet valamennyi ágán — így a képzőművészeten — belül is egyre inkább elkülönül a hivatalos propaganda és a valóban a kor művészeti eseményeivel együtt haladó tendenciák. A klebelsbergi, majd a hómani művészetpolitikát — bár különösen az előbbi legalább elvben elismerte a különböző stílusok „egyenjogúságát" — bizonyos konzervativizmus jellemezte. Ez a tény a nagy „hivatalos" kiállítások milyenségében is megmutatkozott. A század eleji felpezsdülést ezen a téren bizonyos hanyatlás követte. A kortárs kritika ezt mint „lemaradást" ítéli meg a külföldhöz képest: „Furcsa és megmagyarázhatatlan jelenség a magyar művészeti életben, hogy amikor már mindenütt „hivatalosan elismert" művészetté lépett elő mindaz, amit az izmusok művészetén s az izmusokból kibontakozó művészeten értünk, nálunk minden új törekvés még egyre csak a megtűrt kuriózum, egyre még idegen, otthontalan... ma ennek a fiatal festészetnek és szobrászatnak nincs helye, ahol megmutatkozzék, ahol kiállítások állandó sorával egyre magán tartsa a figyelmet."

1 Bár az idézet általánosabb jellegű problémát vet fel, úgy érzem, vonatkozik a magyarországi külföldi kiállítások „hivatalos" megítélésére is. A nagy „reprezentatív" kiállítások általában szoros függvényeivé váltak a magyar külpolitikának, s a gazdasági, kulturális, politikai kapcsolatok zálogává lettek. Gyakran egyegy államközi szerződést szentesítettek. így a Lengyelországhoz való politikai közeledés mutatható ki az 1926-tól folyamatos lengyel reprezentatív, vagy hazai tulajdonban levő lengyel műveket bemutató kiállítások kapcsán. Az 1927-es magyar—olasz barátsági szerződést olasz reprezentatív és egyéni kiállítások követték a második világháború végéig. A harmincas évek második felében pedig Magyarország egyre szorosabb kapcsolatokra lép a skandináv és a balti államokkal, — ez a tény kiállítások formájában is megmutatkozik. Ebben az időszakban a kiállítási intézmények bizonyos „specializálódása" figyelhető meg — a kiállítások jellege, tematikája szerint. A Műcsarnok a hivatalos propaganda szolgálatában a nagy reprezentatív kiállítások bemutatását tűzte ki célul. Hasonlóan járt el — bár kisebb mértékben mutatott be külföldi anyagot a Szépművészeti Múzeum. Ebben az időszakban a legösszetettebb képet a Nemzeti Szalon mutatja. Ekkor itt találkozik a nagyközönség a legtöbb külföldi kiállítással. Bemutatnak itt is nagy reprezentatív kiállításokat, de folytatják a csoportkiállítások hagyományát is. Ezek mellett — az egyéni tárlatokon túl — azonban progresszívabb kiállítások is nyílnak itt (Les Artistes Musicalistes, francia avantgárd művészek). Az Ernst Múzeum szintén csoportkiállításokkal kapcsolódik ehhez a sorhoz, az Iparművészeti Múzeum pedig reprezentatív kiállításokkal. A fiatal, ebben az időben megalakult Frankéi Szalon úgy látszik „nem hódol meg" a hivatalos propaganda előtt. Egyéni kiállítások során át fiatal művészek munkáit mutatja be, s 1935-ben igyekszik átfogó képet nyújtani a kortárs francia festészetről. Mindezeket figyelembe véve — az időrendiséget szem előtt tartva — ennek az időszaknak a kiállításait intézmények szerint csoportosítottam. к Műcsarnok reprezentatív kiállításainak sorát az ominózus 1926. májusi —júliusi angol — magyar kiállítás nyitotta meg. A kiállítás festészeti anyagát Komáromy-Kacz, Kukán, Knopp Imre és Tolnay Ákos, Nagy Sándor, Déry Béla és Csánky Dénes — szobrászati anyagát pedig Bory Jenő és Vastagh György rendezték. Az angol művek retrospektív anyagát dr. Majovszky Pál válogatta. Magyar részről a Magyar Képzőművészek Egyesülete, a Benczúr Társaság és a Céhbeliek állították ki munkáikat. A modern angol művészetet az I. terem szemléltette ötvenegy olajfestménnyel, vízfestménnyel, rajzzal és szoborral — ezek eladók voltak. A X. terem pedig a régi angol művészetet (1735—1856) mutatta be olajfestmények, rajzok, metszetek segítségével. Ez az anyag itthonról került össze, magyar — pontosabban budapesti — magángyűjtőktől. A kiállítás nem aratott osztatlan sikert a kritikusok között, bár a Nyugat kiemeli, hogy a Műcsarnok történetében „...ez a kiállítás nevezetes dátumot jelent, mert a háború óta, sőt az azt megelőző évtized óta először történik, hogy kapuját a külföld művészetének megnyitja."

2 Ennek okát a kritikus — Elek Artúr — abban véli megtalálni, hogy a 324