A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVI. (1990)

Tanulmányok - Cs. Sebestyén Kálmán: Salgótarján város fejlődése 1958–1968

építők eljutottak a nagyállomásig. A korábbi terveknek megfelelően meg akarták szüntetni a Karancs utca folytatásában lévő szintbeli közúti és vasúti kereszteződést, egyrészt a balesetveszély csökkentése, másrészt a forgalom gyorsítása miatt. Utóbbi fontossága abból is látszódott, hogy a 21. sz. műút új nyomvonalának tervezése is megindult Zagyvapálfalva és a salgótarjáni mentőállomás közötti szakaszon, ami azt jelentette, hogy a déli csomópont részei is elkészülhetnek. így a várossal aluljáró biztosítja majd az összeköttetést, ehhez azonban meg kellett emelni a vasúti pályát a nagyállomástól kiindulva fokozatosan 70—80 cm-rel. Ennek htjában állt a Régiposta utcai házak zöme, melyek helyén toronyházak, filmszínház, ill. múzeum, levéltár és kiállítási csarnok építését tervezték. Azonban „... a Régiposta utcai átépítés és a bányatelepi kolóniák felszámolása mindenféle — pénzügyi, szociálpolitikai, gazdaságpolitikai — szemszögből elválaszthatatlanok egymástól... — nyilatkozta a Nógrád című újságban a városi tanács vb-titkára. —... a garzonházat kell építenünk, amelyre a felsőbb szervek úgy biztosították a pénzt, hogy a bányatelepi viskókat felszámoljuk. ' ' (44) Ez a kényszerhelyzet érvényesült a lakásépítéssel kapcsolatban más területeken is. „Bérházak és kunyhók. Maszatos, hiányos öltözetű gyerekek, szemétben turkáló anyókák és civilizált emberek. Neonfény és petróleumlámpa. Egyszóval: az ellentmondások rettenetes valósága tárul elénk. Idő: 1967., hely: Salgótarján, Pécskő úti cigánytelep. Cigánytelep? Igen, de nem a falu széli vertfalas viskókból, vagy földbe vájt barlanglakásokból áll e telep. Kulturáltabbak a körülmények: mállós fehér homokkő a házak alapja, vert fal vagy vályog a tákolmány oldala, a teteje bitumenes hordók lemezeiből van összerakva és micsoda színorgia; püspöklilára, citromsárgára, ciklámenre és ki tudja még milyen színekre van pingálva a nyomortanyák látható oldala. Szeszgőz és éktelen lárma, visító malaczaj és szűnni nem akaró ordítás keveréka a nap nagy részében e festői ihletet adó »település«. És mindez benn a város kellős közepén, útját állva az utóbbi évtizedben hallatlan iramban megindult városrendezésnek. Ahhoz kicsi a terület, hogy több lakóépületet lehessen rajta építeni, mint amennyit ma meg lehet számolni itt, attól viszont értékesebb, semhogy figyelmen kívül lehessen hagyni". (45) Ezen majdnem lírai leírás mögött a problémák sokasága torlódott. Korábbi kormányhatározat értelmében az egészségtelen telepeket, kolóniákat fel kell számolni, azonban a város nem tudott annyi lakást biztosítani — még átmenetileg sem —, hogy ezt rövid határidőn belül megtegye. Ha viszont szakaszosan teszi meg, fennáll annak a veszélye, hogy más telepekről vagy településekről újabb beköltözők érkeznek ide, vállalva a rossz körülményeket egy jövendő állami lakás reményében. Más szempontból a felépült lakótelep melletti kontraszt is a felszámolást sürgetné, de a terület csak jelentős befektetések után válik alkalmassá újabb építkezésre. Ez azonban nem volt lehetséges, mivel az erőforrásokat a Régiposta utca környékére, illetve az Arany János utcai lakásépítésre kellett koncentrálni... Emellett 1967-ben tervben nem szereplő, de a város szempontjából nagy jelentőségű beruházásra is lehetőség adódott: új energiahordozó, a földgáz bevezetésére. Alapját az acélgyári fejlesztés teremtette meg, ahol olyan berendezéseket kellett munkába állítani, amely vagy árammal, vagy gázzal üzemeltethetők. A generátorgáz — melyet eddig használtak— szennyezettsége és alacsony hatásfokú előállítása miatt nem alkalmas erre. Ezért döntöttek úgy, hogy az országos program módosításával Ózdról Salgótarján felé is kiépítik a gerincvezetéket, egyben lehetőséget teremtve más nagyvállalatoknak (tűzhelygyár, üveggyárak stb.) és a lakosságnak a gázfűtésre való áttérésre. A munkálatok 1968-ra értek a városba. Ez az év más szempontból is jelentős Salgótarján életében. Április 3-án adták át az I. számú üzletközpontot, a Pécskő Áruházat. Ezzel teljessé vált a szűkebb városközpont (az egész negyedrészének) átépítése. A tervek ezekre a területekre is készen álltak, s ismeretükben nem volt alaptalan a figyelmeztetés: Pogány Frigyes népszerű Salgótarjánkönyvének tanúsága szerint ma még „az ország legszebb városi tervével büszkélkedhetnek, s környezetüket valóban festőién zöld dombkoszorú alkotja. A toronyházak betonszörnyei azonban már tervezőasztalon vannak. ' ' (46) 195