A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVI. (1990)

Tanulmányok - Kovács Anna: Utazás kísértetek, komédiások, különcök között

lónak... Egyet gondolkodik előbb a két pára, mielőtt lassú, meggondolt lépésekkel előre kezdené lábait rakni, melyek közül az egynek a hátulsó, másnak az első bal lába rongyokba van pólyázva, ami lónyelven annyit tesz: Ha ti vinnétek minket! Az emberek borzalommal vették le süvegüket mindenütt a zöld bárka előtt. Mindenki tudta már, hogy a vármegye ostorai ülnek benne. Ugyan kinek a hátán csattannak meg. Minden jó lélek dicséri az urat!" Vajon nem ezek a kocsik — melyeknek egy reális, valós darabja „röpítette" döcögve, nyekegve Madách Imre unokahúgát élete első báljára, vagy melyek Mikszáth korai írásaiban is már a vármegyei életről művészi jelentéssel megrakottan közlekednekváltoznak, lényegülnek-e át Krúdy postakocsijává, mellyel a lélek kalandjait járhatjuk be? Mikszáth batárjai ablakából egyelőre egy „szegény, rongyos kis vármegyét" látni, ahol bizony bele lehet fulladni, ragadni a sárba, az élet reménytelenségébe, a kiúttalanságba, a céltalanságba, beledermedni a mozdulatlanságba. A régi feneketlen sár ott van az utakon akkor is, amikor Mikszáth már csak mint látogató érkezik vissza az általa oly jól ismert helyszínre. A Kétszáz év múlva című karcolatában a változtatás sürgető igényével és lehetetlenségének biztos tudatában — mert, hisz utópisztikus ötlet keretében — sorolja a közeledő szülőföld és megyeszékhely provinciális gondjait. Almából felébredve, „ Kiszállok, váci kocsit keresni. Lelkemet csendes morgással az istennek ajánlva, ha valahogy útközben vagy Gyarmaton találnék fúlni a sárba." Mikszáth Kálmán számára megadatott a menekülés lehetősége, de alakjainak, elbeszélései szereplőinek itt, ezen a természeti, társadalmi tájon kellett életüket leélniük, sorsukat beteljesíteni, vágyaikat kipróbálni, álmaikat elveszíteni. „S méltóságos léptekkel baktatott előre — a krumpli verembe" — a különc pokoljárása — Hasznosnak látszik a szereplők áttekintő jellemzését is a legelső elbeszélésnél, A kemény ember címűnél kezdeni. Annál is inkább így van ez, mert Mikszáth ebben az írásában mintegy összefoglaló bemutatását adja szereplőgárdájának, olyan árnyképtablót rajzol fel, melynek további munkáiban egy-egy részletét, alakját világítja meg, hozza napfényre. „Mikor bejött a jó magyar világ, s újra kisütött a nap, a kísérteties alakok, akik csak azért éltek eddig, hogy legyen kinek szenvedni, mind sorra kijöttek a napfényre melegedni: a nagyurak elfoglalták őseik székét, a kisurak pedig siettek széket foglalni, akinek mekkora jutott; akinek pedig nem jutott semmirfrj, az legalább a gyepre ült ki, onnan nézve a régen látott jó világot..." Két ilyen „kísértet alak", a két öreg rivális az első elbeszélés igazi főszereplője is, még a fiatal szerelmespár csak elszenvedi atyáik párviadalát. Kakuk János bácsi — és vele egyidős „a kemény ember' ' is — „Fiatal korában honvéd volt, sokat tudott beszélni Bem apóról, akinek a képe ott függött a tiszteletes uram szobájában, a piski hídról, a segesvári csatáról. Én akárhányszor hallottam a szájából. Ilyenkor aztán úgy nézett ki az öreg János bácsi mintha kicserélték volna..." — mondja Mikszáth Kálmán. Hasonló szituációt jegyzett le a volt iskolatárs Tors Kálmán 1882-ben, aki jól ismerte barátja nógrádi környezetét: ,,az öreg urak dikcióit /mondásait/, beszélgetéseit tele tüdővel szívta be itt — de csak azért, hogy kihumorizálja. ' ' (9) Úgy tűnik az ifjú író különös módon, szeretettel vonzódott az öregekhez, azokhoz, aki mint kedves Gaillard apója „öregebb a többinél, vidámabb a többinél és ravaszabb a többinél". Korai elbeszéléseiben számban is, de a kidolgozottságot tekintve méginkább, a legjelentősebb alakok — öregek. Az öreg Mali néni keveri a vármegyei pletykát, a batyu az öreg zsidó hátát húzza, a vén 141