A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVI. (1990)

Tanulmányok - Kerényi Ferenc: Huszonöt év a Madách-kultusz történetéből

XVI. KÖTET A NÓGRÁD MEGYEI MÚZEUMOK ÉVKÖNYVE 1990 IRODALOMTÖRTÉNET LITERATURGESCHICHTE Kerényi Ferenc Huszonöt év a Madách-kultusz történetéből /1964—1989/* A kerek évfordulók természetrajza szerint a jubileumokat szinte törvényszerűen követi a figyelem, az érdeklődés fáradása. 1964 után, amikor is a Béke-világtanács Madách Imre halálának centenáriumát felvette nemzetközi eseménynaptárába, mint egyetemes jelentőségű dátumot, azonban nem ez történt. Akkor voltak szobor- és múzeumavatások, kitüntetés alapítása, vendégeskedő külföldi műfordítók, díszelőadások — az ünnepségek tehát az ilyenkor szokásos reprezentációval zajlottak, elsősorban Budapesten és a történeti Nógrádban, az államhatár mindkét oldalán. 1989-ben, a halálozás 125. évfordulóján nem voltak látványos megemlékezések. A közben eltelt negyedszázad mindazonáltal fontos fejezet a Madách-kultusz történetében. Számos egyedi vonással, ha például a Petőfi-utóélet hasonló időmetszetével vagy más történelmi személyiségeink kultuszával vetjük egybe. Megértéséhez óhatatlanul vissza kell tekintenünk az 1964 előtti évekre is. Ideológiai támadások Madách ellen 11951—19581 1951-ben — Lukács György elnökletével — vitaülést tartott a Magyar Tudományos Akadémia. Annak a programsorozatnak keretében, amely megpróbálta kialakítani a magyar irodalom hagyományainak új, marxista értékrendjét. Ekkor és a szakmai folyóiratokban folytatódott polémiában Madách negatív átértékeléséért, Az ember tragédiája színpadi és tantervi letiltásáért főként ideológusok /filozófusok, esztéták, kultúrpolitikusok/ küzdöttek, s zömmel az emigrációból hazaérkezettek, mint Lukács György, Bolgár Elek, Révai József. Ok egyrészt a Horthy-rendszer keresztény-nemzeti ideológiájának reprezentatív darabját látták a Tragédiában, másrészt pedig a műalkotáson a tételes filozófia és ideológia nézetrendszerét kérték számon. E kettős fogalmi és szemléleti csúsztatással felróhattak Madáchnak — úgymond — idealizmusát, pesszimizmusát, antidemokratikus népábrázolását, sőt a munkásmozgalom iránti érzéketlenségét is. A falanszterjelenetet egyenesen szocializmusellenesnek minősítették, és az 1919 utáni irodalomtörténészi, színházrendezői értelmezéseket bírálva, Erdélyi János rezencióját idézgetve, az utóélet, a recepciótörténet tényeit használva érvül Madách ellenében, voltaképpen a Tragédia korlátozott nyilvánosságáért harcoltak. Azaz az ideológiai helyesbítéseknek megelőznie és kísérnie kellett volna Madách oktatását, kiadását és színpadi előadását, hogy — amint azt Révai még 1958-ban is vallotta — „... a közönség ingatag részében a Tragédia bizonyos negatív hatásait ellensúlyozzuk." Lukács György pedig — a magyar irodalom értékei iránti értetlenségének és közömbösségének talán legszembeszökobb * Az 1989. évi csesztvei Madách Imre irodalmi napon elhangzott előadás tanulmányváltozata. A benne említett, valamint az itt tételesen fel nem sorolt irodalom jegyzékét a dolgozat végén, válogatott bibliográfiában találja meg az olvasó. 125 i