Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XV. - Nógrádi Történeti Évkönyv Belitzky János emlékének tiszteletére (1989)

Limbacher Gábor: Búcsújáróhely a Szentpéter-hegyen

Azt a kereszt elejbe terítették, oszt ott ahugy ugye énekőtünk, imádkoztunk oszt akkor odadobtuk."

85 „Egy persely vót a keresztfára kötve, oszt arra aki akart adni, mint a misére szoknak adnyi (. . . ), oszt abba tettek pézt."

86 „...neked adjuk Szent Péter ezt az ajándékot, mán ami pézt is ugye, hát azt akkor összeszedték, azt behozták a szandai templomba, ezek a szentek (...) egyháztagok bevitték a templomba, hogy arra költik."

87 Az alamizsnálkodás a középkorba, a búcsúk kialakulásáig visszanyúló archaikus szokás, és azért is figyelemreméltó, mert a Szentpéterhegyi búcsú nem egyházi szervezésben, hanem a vallásos népi buzgalom eredményeként működött. A búcsújáró helyet a feszületet is újra állító Hegyi Tóth család gondozta elsősorban. A kereszt tövébe tartóban gyertyákat helyeztek el és vázákba friss, élő virágot vittek. „Szent Péter napkor (...) [Tóth] Rozi elhívált engem is, hogy hát menjünk ki, oszt élő virágot szedtünk, azt oda a feszülethö, a kereszthö raktuk. Ott koszorút kötöttünk [a keresztre], hogy ha mennek ugye búcsúval, legyen ott valami."

88 A péterhegyi zarándoklatokhoz a kegyhelyeken szokásos búcsúvásár is hozzátartozott. Az árusok száma és kínálata a résztvevők egykori tekintélyes számát is mutatja. Olykor 4—5 sátrat is állítottak a hegyen a Balassagyarmatról, Bérceiről és Becskéről érkezett kereskedők. Máskor illetve mások csak ponyvát leterítve vagy kosárból árultak. Balassagyarmatról, Meleghék hozták a mézeskalácsot. Az ünnep előtti napon egy váraljai családnál rakták le az árut, majd onnan vitték ki a hegybe. Ott két fa közé tett rudakra rakták ki a portékát. A búcsún főleg imakönyvbe való kis szentképeket, rózsafüzért mézesbábot, mézesolvasót, cukrot és játékot lehetett kapni. „Jöttek a zsidócskák avval a cukrokval, evvel-avval. (...) olvasókat árútak meg képecskéket (. . .), rendesen megrakodva, kinek miköllött (...) meg cukrokot, mézeskalácsokot. [A mézeskalácsolvasókat] nyakukba a kicsinyek hozták haza a többieknek is, aki itthon vót."

89 „Vót egy lánc (...) vót rajta egy kis majom, Móricznak hittük. Azt rángattuk és úgy ugratott."

90 ,,.. .gyöngyököt, süvítőket ilyen fütyülőket, meg árvalányhajat is árusítottak ződre, sárgára, pirosra befestve, nagyon szép levét, és a sapkájukra akasztották a gyerekek."

91 A búcsújárás szakrális része után a vásárlás mellett étkezésre is sor került. Akiknek ismerősei, rokonai érkeztek távolabbi településekről, azok számára a szandaiak, váraljaiak a „vendégség"-hez hasonlóan különösen felkészültek: „Édesapámnak is vót Gyarmaton egy ismerős suszter, annak is vót két fiatal csemetéje. (...) Azok is jöttek ide ki mindég biciklivel. És akkor édesanyámék nagy készülődést csináltak, (...) túróslepényt, mákoskalácsot és megpakolt egy nagy kézikosárval és azt vittük oda ki, hogy ne legyünk éhesek. Vagy libát süttek, vagy tyúkot, vagy csirkét vagy ami vót ugye hús."

92 A búcsúünnep befejeztével az egyes csoportok elköszöntek a helytől és a még ott maradóktól, azután hazaindultak, de általában kevésbé rendezetten, mint jövetkor. A változást főként az okozta, hogy sokakat vendégül hívtak Szandára, Váraljára, főként rokonokat, ismerősöket. A visszaindulás koradélután történt úgy, hogy a közelebbi falvak népe a litánia idejére már otthon lehessen. A Szandán áthaladó csoportok a „Mária-káponká"-nál a búcsúra jövethez hasonlóan kifejezték tiszteletüket, s az útmenti kereszteknél szintén. A távolabbi községekbe estére értek haza. Néhol külön misét mondottak a búcsújárásban résztvettek. 381