Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XV. - Nógrádi Történeti Évkönyv Belitzky János emlékének tiszteletére (1989)

Limbacher Gábor: Búcsújáróhely a Szentpéter-hegyen

történet nem is létezett, hiszen a hagyomány archaikus rétegeit és a rárétegződött újabbakat egyaránt ismerjük, a tradició meglehetősen pontosnak bizonyult — ahogy a kút történeti leírásaiból, a templommal kapcsolatosan és a folklór egybevetéséből láttuk —, tehát a kérdéses eredet legendáról is lennének adataink. A szentpéterhegyi búcsújárást a XVIII. századnál korábbinak tartjuk. Indokolja ezt az eredetmonda hiánya, a hagyomány előzőekben vázolt irányultsága, s ezeken túl az egyház viszonya a búcsú járáshoz. Jóllehet az egyház azt sosem engedélyezte, semmiféle tiltással, ellenzéssel nem találkoztunk sem a terényi plébánia XVIII. századtól vezetett irataiban, sem a századfordulótól ismert lelkipásztori hozzáállásban. Sőt, az egyes papok a plébániára kerülvén rendre resztvettek a búcsúban olyanformán, ahogy azt a hivatalos egyház az évszázados tradicióval igazolt szokások esetében engedélyezi. Feltűnő, hogy a Szentpéterhegyen mindvégig csak egyszer, Péter napon volt búcsú, amely nem egyezik a barokk lelkület szuggesztív, a megszentelődés minél gyakoribb lehetőségét kereső jellegével. Szent Péter alakja és ünnepe sem éppen a barokkban a legkedveltebb, ekkori hagyomány világa szegényes és másodlagos.

53 A búcsújárás időpontja azonban lehet külsődleges, elméletileg a búcsújárást kiváltó indítékhoz természetes alkalomként társulhatott a hely neve, s ezáltal a Péter-Pál napi időpont. A búcsút kiváltó indítékkal kapcsolatban lényeges, hogy az valószínűleg nem egyezett a búcsújárást máshol előidéző közvetlen okokkal. Nem valamilyen csodás jelenés, gyógyulás lehetett a kezdet, mert ez esetben nyilván érvényesült volna a minél többszöri részesülés igénye, és ennek a hagyományban is lenne nyoma. Ezért nem lehet a kút vize önmagában a búcsújárást kiváltó szakralitás, bár később látni fogjuk, hogy azt hasznosnak tartották. A valóság éppen fordított lehet: a kialakult búcsújárás továbbéléséhez, állandósulásához kellett a víz gyógyító ereje, de nem a kút a búcsújárás előidézője. Ha következtetéseinkhez hozzávesszük az eredetre vonatkoztatható szájhagyományt, akkor a következőket látjuk: Az évi egyetlen búcsú általában nem a búcsú járóhelyek jellemzője, hanem templombúcsúra, palóc nyelvhasználattal ,,vendégség"-re, illetve fogadalmi búcsúra utal. A Szentpéterhegyen föltárt rotunda nem lehetett községi templom, mivel nem kapcsolódott hozzá temető, és azért sem, mert mind Szandának, mind a középkortól meglévő Váraljának

54 más temploma volt. Szandán emberemlékezet óta Márton napján tartják az évi „vendégséget", Szandaváralján pedig Mindenszentekkor, annak ellenére, hogy a 20-as évek végéig temploma csak Terénynek volt. Mindkét község hagyománya megőrizte azonban középkori települése és temploma helyét. Ebből már sejthető, hogy a falubúcsúk időpontja a korábbi titulusünnep emlékét őrzi, a szandai egykori Szent Márton dedikációnak viszont levéltári igazolását is megtaláltuk.

55 A péterhegyi búcsú tehát nem lehet egykori „vendégség" folyománya, másrészt adataink újra csak a helyi hagyomány szívósságát és relevanciáját mutatják. Mindezek alapján a szentpéterhegyi búcsújárást fogadalmi búcsúnak tartjuk, mely a török kiűzését követően, annak emlékére létesült. A meginduló búcsújárás az egykori védőszent nevén keresztül legalább közvetett kapcsolatban állt a korábbi rotundával, amennyiben annak búcsúnapjához igazodott. Állításunk egyezik a helyi néphagyománnyal és részben abból származik. A fogadalmi búcsú felel meg leginkább a búcsújárás azon fajtájának, amely a Szentpéterhegyen megvalósult. A hegyen lakozó törökök távozása után a nép feszületet állíthatott felszabadulása emlékére és valószínűleg az egyébként is