Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XV. - Nógrádi Történeti Évkönyv Belitzky János emlékének tiszteletére (1989)
Gajáry István: A budai gyáripar a reformkorban. Gyárnokok a város társadalmában
22. te. — A csődületről. 16. Nagy— Bonis 128. 17. Vö. Sándor és Pietsch írásai. Svájcból számos korabeli vállalkozó érkezett, közülük az 1840—1855 közötti időszakban a két talán legjelentősebb Ganz Ábrahám és Haggenmacher Henrik volt. Ausztria területéről érkezett Dreher Antal (Bécs) és Miesbach Alajos, akinek már „odakint" is társa volt az a Dräsche Henrik, aki halála után átvette pesti vállalkozását is; sokan jöttek a Birodalom más tartományaiból is, pl. Prágából (tk. Pán József építész), de jöttek „távoli" vidékekről is, így pl. Norvégiából érkezett Gregersen Gudbrand. 18. BFL IV. 1202/h. a. m. 4588. (Pontzen) és 4610. (Rosenthal); Móréi 38—40. 19. Jól jelzik ezt a vállalkozók nemesítései, illetve ennek motivációi is : Gyika Konstantin (1813) állami gabona- és posztóezállításai, kamatmentes kölcsönei, Lackenbacher Henrik és Bernát (1824) pénzadományok és hadiszállítások, Takátsy György (1822) közsztiksógletekre fordított adományai révén nyert magyar nemességet. A korszakban — úgy tűnik — főként a nagykereskedők, kereskedőbankárok jutottak leginkább nemességhez, az iparosok — talán pont a hadiszállításokban betöltött „kereskedő mögötti láncszem" szerepük, s ezzel is alátámasztott különállásuk miatt szorultak a háttérbe, illetve a hagyományos városi választott tisztségekbe (választópolgár, esküdt, bíró, ...). A kérdésről bővebben ír Halmos Károly kéziratában. 20. A Stückmeisterek ós alkalmazottak közül csak azokat a személyeket ismerjük, akik az adókönyvekben is így szerepelnek, pl. „Galanterie Druck Arbeiter", ... Tisztában vagyunk vele, hogy számuk lényegesen magasabb volt, de — hasonló jellegű vizsgálat összehasonlításra alkalmas adatai hiányában —-nem vállalkozhatunk még tényleges számuk megbecslésére sem. A Stückmeister kifejezést általában bedolgozó értelemben említi az irodalom. Ettől részben eltérő, részben pontosabb értelmezést ad Komárik Dénes, aki szerint — az 1813. évi iparrendtartás után — a tanácsi engedéllyel ipart űzők közül azokat illették ezzel az iparjogi státussal, akik már le^ tették a céhes elméleti vizsgát is ós megkapták remekfeladatukat. Ugyané szerző felhívja a figyelmet arra is, hogy a kimutatásokban, hivatali iratokban gyakran a tanulóidőt ós egyéb szükséges adatokat igazolni tudó, így tanácsi mesterjoggal rendelkező iparosokat is így nevezték, amit alátámaszt az is, hogy az írás függelékekónt közölt adattárat összevetjük az 1859. évi Pester Lloyd Kalender „Baustückmeistereivel". Közülük ketten-ketten csak tanácsi engedéllyel működtek (Senger Rudolf, Ybl Miklós), illetve már letették a céhes elméleti vizsgát is (Gerster Károly, Kauser Lipót), míg Zitterbarth Jánosról nincs biztos adatunk. Tudatosan hagytuk ki az Egyetemi Nyomda mintegy tíz (többségükben a Vízivárosban lakó) nyomdászát, miután „állami alkalmazottként" csak ingatlanaik után adóztak. Tisztában vagyunk vele, hogy foglalkozási felosztásunk is több ponton önkényesnek tűnhet, ezért meg kell jegyeznünk, hogy az iparág alapanyaga, a megmunkálási mód ós a végtermék piaci vizsgálata határozta meg ennek kialakítását. E háromoldalú megközelítés sok problémát hordoz magában, de csak együttes vizsgálatukkal láttuk célszerűen beoszthatónak az egyes szakmákat. A kocsigyárost éppúgy az „egyéb" csoportba soroltuk, mint a festőt: előbbit, mert több, különféle szakmát (kerókkószítő, kovács, lakkozó, ...) foglal magába, utóbbit pedig azért, mert forrásainkból nem tudtuk kideríteni, vajon textil, vagy bőr festésével foglalkozott. Ugyanakkor a jelentős mértékben kiugró piaci szerep indokolta, hogy a textil- és a bőripar egyes szakmáit — helyükről kiemelve — „ruházati ipar" csoportot hozzunk létre. A táblázatok felsorolásai semmiféle értékrendi sort nem tartalmaznak, ilyen irányú vizsgálatot nem végeztünk. 21. Sombart 15—27.; Lengyel. 155
