Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIV. (1988)

Tanulmányok - Történelem - Praznovszky Mihály: Az 1880-as évek oktatásügye Nógrádban

1889-ben vagyona 54 077 forintot tett ki, amelyből az évi költségvetés 22 297 forintnyi volt. A 235 alapító és 3476 rendes tag örömmel láthatta, hogy támogatásukat főleg falusi kisdedóvók építésére, tanítók jutalmazására fordítják. Egyre több aggasztó jel mutatta azonban, hogy mind a vagyoni gyarapodás, mind a tagok aktivitása a nyolcvanas évek végétől lassulni kezd. 1892-ben például megbukott az egyesület lapjaként ismert Felvidéki Nemzetőr s „bukása veszteség és vereség a magyarság ügyére nézve". A bukás oka az előfizetői érdektelenség. Egy év múlva mindenkit csatasorba hívtak „Fel, Turócz-Szent Mártonba!" felkiáltással. Nem a kisváros ostromlására indultak, hanem ott tartották a szokásos évi közgyűlést, s a helyszínnek különös jelentősége volt a már ismert okok miatt. „Mutassuk meg, hogy a magyar társadalom nagy és hatalmas, hogy a pánszláv emberkéknek tud imponálni s akikre a szegény felföldi tót bámulatra ragadtatva felkiálthatja : „íme — Magyarország." —• foglalja össze csatariadóját a tudósító. Ám a harci kürt hangja már nagyon erőtlen volt. 1895-ben maga az egyesület titkára aggódik a jövő felett. Úgy véli, nem is az anyagi jövő kétséges, hanem az egyesület népszerűsége nem nőtt az elmúlt években: „baj, komoly baj az, hogy igen kevés ember vesz részt az egyesület működésében". Az ebben az évben tartott losonci nagy közgyűlés megyei tudósítója számára az égbolt már valamivel derűsebb. Úgy véli, munkájuk nem volt hiábavaló, máris vannak kedvező jelek „a mesterségesen felszított ellenszenv — és mondjuk ki — gyűlölet apadó és oszló félben van." A jobbórzésűek kezdik belátni, hogy a magyar nem elnyomni, hanem felemelni akar. Hosszú volt a küzdelem, hiba volt itt is, ott is, a gyűlölet rossz tanácsadó, most már a szeretet eszközeivel kell küzdeni.

78 A közhelyszerű hamisság nem tudta elfedni az igazságot. Egyrészt az egyesület a maga módján és hatalmi helyzetével szolgaian teljesítette az államilag is megfogalmazott túlzó magyarosítási programot, másrészt hatékonysága, népszerűsége közel sem volt már olyan mint megalakulása idején. Nemcsak azért, mert egyre kevesebben álltak mellé, hanem azért is, mert képtelen volt jelentős és hathatós érdemi munkára. Ennek egyik illusztris példája volt a málnapatak óvoda ügye. A nógrádi kisközségben építendő magyar óvodáról 1886-ban határoztak a balassagyarmati fiók-gyűlésen. Egy év múlva kiderült, hogy a pénzük még a tervekre sem elég, nem az építkezésre. Evek teltek el s az óvoda falai csak lassan emelkedtek. 1892-ben szóltak arról, hogy az óvoda végre talán szeptemberben megnyílik. Látszólag így is történt, hiszen szeptember 25-én diadalmasan adták hírül az óvoda elkészültét. „A málnapataki kompakt szláv pozíciónak meghódítása vármegyénk magyarosodása tekintetéből is felette fontos dolog." Ám decemberben az óvoda még mindig bútorok nélkül állt, ide kisgyemekek nem jártak. Csak a következő év, 1893. június 7-én léptek be először a kicsinyek ebbe az óvodába. A díszes ünnepségen jelen volt az alispán is, s a rövid avató ünnepség nagyszabású díszebéddel ért véget. Az óvodában volt egy előszoba (ahol a „piszkos paraszt gyermeket megmossák"), egy tanterem (80 gyerek fér el), foglalkozási terem (asztalok, székek, falitáblák alkották a berendezést) és egy óvónői lakás, amely két szobából, konyhából és éléskamrából állt); Minden bizonnyal jelentős változás volt ez a környék hasonló intézményeihez képest. Ám három év múlva arról értesültünk, hogy a málnapataki óvoda fenntartására nincs elég pénz, a nyitrai központtól sem érkezik támogatás s így Zurkó Berta kisasszony fizetést nem kapván ott hagyta az óvodát. De még ennél is nagyobb baj, hogy pénz kellene a „talajvíz folytán gombásodásnak indult épület kitisztítására". Látványos tanúsága ez az intézet megyei szereplésének.

79 201