Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XI. (1985)
Tanulmányok - Gáspár János: A temesvári önkéntesek
r ohamkiképzés, a munkára kivonuló századok pedig többségében már nem az erdőre jártak fakitermelésre, hanem szovjet katonák irányításával a teherpályaudvaron vagy a nyílt pályán - a szovjet katonai szállítmányok ki és berakásánál -, és gépkocsikonvojok rakodásánál segédkeztek . . . Megnőtt a szovjet hadsereg élelmiszer és egyéb ellátását biztosító temesvári üzemekbe kijáró hadosztálybeliek száma is. Közben bent épült, szépült a tábor. Valóságos verseny indult, hogy melyik század barakkjának környéke a legszebb. A „Zrínyi" barakk előtt egész sziklakert díszlett, és kövekből felépítették kicsinyítve Zrínyi várát is. A „Petőfi" barakknál mert hisz külön neve volt már mindennek - kis híd az árkon nyírfa karfával, kapuval. Kitéglázott utak, pázsit, kis asztal lócával. . . Az utak mentén díszítésként - léckeretben - az egyik oldalon Lenin és Sztálin -, a másikon Kossuth és Petőfi képe állt. .. A „Szabadság tér" tágabb végében épült már a színpad is. Ismét ünnepre készült a hadosztály. Március 15-e 97. évfordulójának megünneplésére. Hadosztály-újságuk, a „Honvéd Szó" immár írógéppel írt 6. számában előzetesként ez olvasható készülő ünnepségükről : „Március 15-ét, a magyar szabadság ünnepét különös gonddal ünnepli meg a hadosztály. 1945. március 15-e már az igazi szabadságot jelenti, nem pedig hamis önképzőköri pátoszt, mint a múltban.'''' Előzetesként tudósított lapjuk a hadosztálynál március 10-én megrendezett nótaversenyről is. „Lapzártakor még folyt az énekverseny, amit a Szabadság téren bonyolitottak le. A századok menet közben énekeltek. Először a hadosztály indulót, majd egy szabadon választott katonanótát. A verseny sok élvezetet szerzett a zenekedvelőknek, de nem hiányzott a derültség sem ..." Volt ezeken kívül ebben a számban egy - az emberek hangulatát tükröző cikk is. Ebben a „Miért legyőzhetetlen a Vörös Hadsereg?" című cikkben - többek között ez olvasható : „. . .Mi, a demokratikus magyar hadsereg katonái mintaképül tekintjük a Vörös Hadsereget. Tanulni akarunk tőlük. Boldogok vagyunk, hogy szövetségeseiknek tekintenek, hiszen ránk is roppant feladat vár. Nekünk is van már Sztálingrádunk, a mi Budapestünkért is meg kell fizetnie a fasizmusnak . . . Fogadjuk, hogy mi is megbecsüljük a fegyvert, ha kezünkbe adják. A mi kezünk is érezni fogja, hogy a boldogságot igérő jövőt csak úgy lehet kiérdemelni, ha fegyverünk csöve áttüzesedik az ellenségre kilőtt golyóktól. Es tudjuk azt is, hogy a magyar zászló csak akkor lenghet ismét szabadon, ha a fasizmus elleni küzdelemből mi is kivesszük a részünket.'''' Valóban, várták, sóvárogták az indulási parancsot. Úgy érezték, már túl szép, túl békés színezetű a táboruk. Már unták az alaki kiképzést, nem elégítette ki őket a fegyver nélküli rohamkiképzés ... Ez tükröződött haza írt leveleikben is : „. . .Várjuk az órát, amikor fegyverrel a kézben, orosz bajtársaink oldalán elindulhatunk biztosítani életeteket, a szebb, demokratikusabb Magyarországban. Büszke vagyok rá, hogy az 1. Önkéntes Magyar Hadosztály tagja lehetek ..." - olvasható egy akkor Felsőgallára írt levélben. De mindez csak sóvárgás volt. A századok jártak ki a munkára, és bár - amióta katonai szerelvények, gépkocsi konvojok ki és berakodásánál is segédkeztek - már hasznosabbnak érezték munkájukat, mégis, nem tudta kielégíteni őket, különösképpen, mivel a dunántúli frontszakaszról még mindig elkeseredett, súlyos védelmi harcokat jelentettek. Türelmetlenek voltak, de töretlenül bizakodó hangulatban várták, mikor fordul a kocka, és kerül sor végre rájuk is. 176
