Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve IX. (1983)
Tanulmányok - Praznovszky Mihály: Politikai harcok Nógrád megyében Madách Imre részvételével 1846–48
gyei közgyűlésen történt ilyen eszközökkel. (Kemény erdélyi lévén nem tudhatott minden összecsapásról, amely még 1841 előtt is megbotránkoztatta a tisztességesen politizálókat.) Valójában 1819-ben vezették be a megyékben a személyenkénti szavazást, kancelláriai rendelet következtében, s azóta fordultak elő turbulens jelenetek a közgyűléseken. így aztán a XIX. század első felének bármelyik Nógrád vármegyei tisztújítási vagy éppen diétái választását nézzük, szinte kivétel nélkül találkozunk korteskedéssel. Sőt, az Elyekjnegbjxktatása-mellett itt feleke zeti szinten is folyt a küzdelem: hallgatólagosan fel voltak osztva az érvényesülési lehetőségek a katolikusok és a protestánsok között. Számos forrás bizonyítja, hogy az a Nógrád megye, amelyik elvhű, haladó szellemű magatartásával kiérdemelte az országtól a „dicső Nógrád" nevet, az ilyen választások alkalmával mintegy kifordult önmagából. Felvonultatták a korteskedés megannyi eszközét: pártok, párt jelvények, felpántlikázott kortesek, itatás, megvesztegetés, ököl- és botharcok, véres és halálos végű összecsapások. A palócok külön nevet is adtak a korteskedésnek : „eedes kortvoskodás"-n ak nevezték igen találóan (és érzékszervi emlékeikre alapozva), ahogy erre Nagy Iván visszaemlékezett. Mindezek veszélyét abban is látnunk kell, amiről Horváth Mihály így ír: „. . . a tömegek fanatizálására használt eszközök, vesztegetések, itatások s egyéb csábítások, a köznemesség erkölcsiségét mérgezték meg." 2 Az így előkészített választásokon keveset számított a pénz. Volt rá eset, hogy az évi 700 Ft-os jövedelmet adó állásért 5000—10 000 forintba kerülő választási hadjáratot vívtak. (Természetesen ilyen szinten már nem a hivatalnoki jövedelmen volt a lényeg!) 1832-ben Jankovich Antal, a „salgótarjáni nábob"-nak nevezett földesúr és Szentiványi Anzelm vetélkedett a második alispáni tisztségért. A választási győzelem 30 000 forintjába került Jankovichnak. 3 Nem csoda hát, ha úgy terje dt el az országb an, hogy Nógrád volt az első megye, „melly kebelében a korteskedés, a lélekvásárlás csörgő kígyóját táplálá, fölneveié". Ez így természetesen nem igaz. Az viszont tény, hogy főleg a negyvenes évek elejétől tudatos politikával egyre több alkalommal hozták be a megyegyűlésekre a borgőzös állapotú bocskoros nemeseket, akiket eszköznek használtak fel a liberális javaslatok megbuktatására, vagy országgyűlési követek kibuktatására. így járt pl. 1839-ben Kubinyi Ferenc is. Joggal ragadtatta el magát Vahot Imre tehát, aki így méltatlankodott: „A nógrádi nagyszájú bocskoros nemességnél, melly már olly sok tisztújítási és követválasztási háborúban szerepelt, elfogultabb, demoralizáltabb népet képzelni sem lehet."* Tény az is, hogy Kemény Zsigmondnak igaza van : ámbár az elsőséget eldönteni nem lehet, látni kell, hogy ez az aljas eszköz lényegében egyidőben terjedt el az országban. Kemény idézett és 1843-ban írt röpiratában Nagykároly, Sziget, Nagykálló, Rimaszombat, Zalaegerszeg, Szombathely, Eger, Zágráb nevét sorolja fel, alighanem mint földrajzi végletekét. 5 Mi hozzátehetjük még pl. Torna megyét, ahol 1847-ben 40 Ft-ot ért egy szavazat, de így volt ez Szabolcsban, Szatmárban, vagy a Nógráddal szomszédos Hontban is. Mindez ott fordult__elő elsősorba n, ahol nagyszámú szegény, „bocskoros" nemesség élt,_így Nógrádban is, ahol a megyei köznemesség többségét ez a réteg alkotta. De az is tény, hogy a megye legjózanabb elméi már régóta gondolkoztak azon, miként lehetne a választási és a szavazatszedési visszaéléseknek elejét venni. 1841től kezdődően több javaslatot dolgoztak ki, de ezeket vagy bonyolultságuk, vagy az ellenfél támadásai miatt nem léptették életbe. 1841-ben egy erre a célra kijelölt megyei bizottság terjesztette tervezetét a 54
