Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve IX. (1983)

Közlemények - Zólyomi József: Nógrád megyei szlovákok

ság részére termelő falusi kovácsok, a különböző munkaeszközöket készítő helyi faragók azonos forma és ízlés szerint dolgoztak. Az állatok együtt-tartására szolgáló építmények (disznóól, hidas, istálló) elhelyezésében, berendezésében nem tudunk különbségekre utalni a magyar és szlovák falvakban. A legeltetés, az őrzés, a tartás módszerei is azonosak voltak. Sőt az állattartással kapcsolatos szokások is megegyeztek. A pásztorok megajándékozását első kihajtáskor, az állatok piros almáról történő itatását karácsonykor stb. a magyarok és szlovákok között egyaránt megtaláljuk. Az állatokhoz fűződő hiedelmek, gyógyító eljárások is egységesek. Ez utóbbit az is elősegítette, hogy a pásztorok az állatok őrzésén és legeltetésén kívül azok gyógyításáról is gondoskodtak. A paraszti állattartáson belül sajátos helyzete volt megyénkben a juhtartásnak. A juh a paraszti állatállományon belül mindig a perifériára került. Nem tartották olyan értékesnek, hasznosnak, kapcsolata is sokkal lazább volt tulajdonosával, mint a lónak, a szarvasmarhának, vagy a sertésnek. A juhok őrzése, legeltetése, gyógyítása, tejének feldolgozása szinte egész éven át a pásztor feladata közé tartozott. Ezért a juhtartással kapcsolatos munka- és használati eszközöknek, szókincsének megteremtői maguk a pásztorok voltak. Közgyűlési iratokból, tanúvallomásokból, hagyatéki leltárakból tudjuk, hogy a 18. században a megye falvaiban csak a Zólyom megyei Gyetváról és Liptó megyéből származó juhászokat fogadták fel. Az otthoni gyakorlatnak megfelelően még füstölt sajtot, parenyicát is készítettek a juhtejből.

34 A megye juhtartó gazdái a füstölt sajtot nem kedvelték, ezért készítését rövid időn belül beszüntették a juhászok. A juhtartással és a juhtej feldolgozásával kapcsolatos elnevezések (kaliba, geleta, zsendice, lésza, kosár, vareca) egységesen élnek a magyar és szlovák lakosok között. Ezzel természetesen nem azt akarjuk mondani, hogy a magyar—szlovák együttélés, kölcsönhatás csak ebben a szókészletben tükröződik. Tudjuk, több százra tehető azoknak a szavaknak, elnevezéseknek a száma, amelyet az itt élő és a velünk szomszédos szlovákoktól vettünk át, de annyira tisztán egyetlen mesterség sem őrizte meg terminológiáit a paraszti szóhasználatban, mint a juhászat.

35 Táplálkozási szokásaikban, ételeik elkészítésében nem tudunk különbségeket felfedezni. Sajnos ma már nem lehet kinyomozni, hogy a különböző ételek milyen arányú kölcsönhatás eredményeként változtak az elmúlt 250 óv alatt. A megye szlovák lakosai között végzett néprajzi gyűjtőútjaink során egy hajlított ívű, cserépből készült sütőedényt találtunk, amelyet pekárnya, illetve májsiitő néven ismernek. A magyar falvakban ezt a sütőedényt sehol sem találtuk meg, használatára sem emlékeznek. A szlovák családoknál az idősebb nemzedék még tudta, hogy a májsütőt az 1930-as évekig disznóölés alkalmával használták. A disznótoros vacsorát készítették el benne. Az étel elkészítéséhez három májsütőre volt szükség: az egyikbe húst, a másikba apróra vágott burgonyát, a harmadikba sertésmájat tettek. A kemencében egyszerre kisütötték, majd a húst, a burgonyát és a májat egy nagy cseróptálban összekeverték. A körülállt tálból fakanállal ettek. Az így készült ételnek külön neve nem volt. Levéltári kutatásaink során felfigyeltünk arra a tényre, hogy a 18. század első felében készült paraszti leltárakban — azonos létszámú és vagyoni állapotú családoknál — nagyon is eltérő mennyiségű savanyított káposztát írtak össze. Míg a magyar háztartásoknál 3—5, a szlovákoknál addig 10—15 akó káposztát vettek leltárba.

36 Talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a káposzta nagyarányú elterjedésében jelentős szerep jutott a megyébe települt szlovákoknak. * * * 169