Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve IX. (1983)

Közlemények - Vonsik Ilona: Egy munkásdinasztia élete a XIX–XX. században

Elsősorban cseh és német üvegfúvómesterek voltak, akiket a gyár idetelepített, mint olyan szakmunkásokat, akik a szakmát magas fokon művelték. Hozzájuk osztották be segédmunkásnak és behordónak Salgótarján és környékéről toborzott munkásokat, fiatalokat. Az 1920-as évek idegen anyanyelvű szakmunkás gárdájából néhányan dolgoztak még a felszabadulás, sőt még az államosítás után is. Egyeseknél a szakma féltése tovább élt. S ha egy-egy kinövekvő magyar szakmunkásgárdának munka közben problémája volt, s megkérdezte a régen bevándorolt, ill. betelepített mestert, hogy miért nem sikerült a darab, hogyan kellene csinálni, azt válaszolták, hogy majd rájönnek idővel. Amikor tovább faggatták, hogy mi lenne, ha megmondanák, akkor azt válaszolták, hogy nekik sem mondtak meg semmit és mégis megtanulták, tudják. Jó érzékkel és nagy akarattal, no meg nem kis szakmai büszkeséggel (majd mi is megmutatjuk, hogy azért is tudjuk!) megtanulták az üvegfúvás szakmai fortélyát. Aki behordóból mesterré vált, az általában nehéz utat járt be. Volt, akinek simábban ment, pl. Gyulának, mert szerette, értette a szakmát, s el akarta sajátítani annak minden csínját-bínját, tehát ő könnyebben birkózott meg a feladatokkal. Pedig a kemencén eltöltött első hónapok egyéb megpróbáltatások elé is állították: az 1200 fokos kemence hőségében és fényében kellett megcélozni az üveget s volt, amikor nem találta. A kezdetekkor még lassabban merítette az üveget, s a nagy melegtől hólyagos lett a kezefeje. Egyrészt gyorsabban kellett meríteni, másrészt szokni kellett a magas hőfokot. Schrenk Ferenc volt az a mester, aki sokat segített abban, hogy magas fokon elsajátítsák az üveges szakmát. A segítség nemcsak szavakban nyilvánult meg, hanem konkrét gyakorlati műveletekben is. (Pl. szerszámot is segített kialakítani nekik, hogy könnyű legyen vele gombot fogni. A szárhúzónak elsőszámú szerszáma a gombfogó séra.) A kelyhek szárának, valamint a kelyhek és mérőhenger talpának készítése mestermunka. A segédek még ilyen kvalifikált munkára nem alkalmasak, mert az üveg elfolyik. Ahhoz már nagy szakértelem kell, hogy mikor, milyen gyorsan húzza a szárat, illetve tegye és formálja rá a talpat. Aki ezt huzamosabb időn keresztül csinálja, annak nem okoz gondot, ha a munkadarab, jelen esetben a kehely mérete változik. A méretváltozás pedig a rendeléstől függ. Új szórtára (széria, sorozat) való átállás nem nehéz annak, akinek megfelelő gyakorlata, kézügyessége és szemmértéke van. A csövet állandóan forgatni kell, ha egy pillanatra is megállnak, az üveg lecseppen, mert a folyékony üveg tulajdonsága, hogy lassan hűl, tehát pörögni kell a csőnek. Az üvegfúvás ma már szakmásítva van. Három év alatt lehet kitanulni a szakmát, segédlevelet szerezni. A három év után egyből műhelyre mennek a fiatalok bankásnak, vagy segédnek. Ritka, aki a három év szakmunkásképző iskola elvégzése után mindjárt segéd, de még ritkább, hogy valaki a három év után mester legyen, mert három év alatt nem lehet kitanulni az üveges szakmát mesteri fokra, — vallják saját tapasztalatuk alapján mindketten. Ehhez több éves gyakorlat kell. Tehát a ranglétra ma már nem a behordótól kezdődik, hanem a szakmunkásképző intézettől bankáson, segéden át a mesterig. A behordás, mint a munkafolyamat elnevezése, ma már nem is szerepel a szóhasználatban, hiszen változtak a körülmények is. Még az 1950-es években is egyes és kettes villával — melyre egy, ill. két kehely fért — szaladt a behordó a hűtőkemencéhez, hogy berakja. Most egy szalag továbbítja a kemencéhez a megformált kelyhet, ahonnan csak le kell szedni és berakni. Ehhez a munkához a nők is szívesebben alkalmazkodnak, s általában is nőket alkalmaznak, hiszen nem behordok, csak leszedők. A fiúk inkább üvegesnek mennek. Sándor és Gyula azt vallja, hogy mester beosztásukkal a szakmai karrierjük tetőzött. További előmeneteli lehetőségük nincs, ill. nem is akarnak mások lenni. 154