Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve IX. (1983)
Tanulmányok - Taxner-Tóth Ernő. A Mózes dráma színpadi élete
már máshol — jórészt külföldön — sikert aratott, de Marton nem mindig követte ezek rendezői fölfogását, hanem egyéni módon közelített az előadott műhöz. A Mózes dráma esetében erre nem sok lehetőség kínálkozott. Marton is, akárcsak Turián, abból indult ki, hogy az előadást a főszereplőnek kell „vinnie". A pályája csúcsán álló Sinkovits Imre méltó szerepet kapott, amit elsöprő erővel valósított meg. Gondosan építette föl hőse hosszú és buktatókkal teli életének történetét. Egyaránt elhittük neki, miként fedezi fel egy elkényeztetett fiatalember a borzasztó valóságot, hogyan ragadják el ekkor — és később is — érthető indulatai, noha egyéniségének meghatározó eleme a messze tekintő okosság, a rendkívüli szellemi erő. Sinkovits Mózese minden tekintetben olyan hatalmas ember volt, aki mellett szükségszerűen eltörpült mindenki más. így volt ez már a Pharao előtti első jelenetben is, ahol egy rövid időre számolnunk kellett azzal, mi lenne, ha ez a rendkívüli képességű ember — népe helyett — az idegen hatalom oldalára állna ; noha mozdulataiban, hangjában még sok lágy elemet érzékelhettünk. Ettől kezdve fokozatosan került előtérbe a fölismert hivatástudatból fakadó cselekvési kényszer; illetve az akarat, minden cselekedet, elhatározás és választás kiindulópontja. Mindaz, ami ennek a Mózesnek az akaratával szembeszegül, csak tovább edzi, erősíti akaratát ; úgyhogy végül azt is elhisszük neki, még a természetfölötti erőket is képes 4 céljai érdekében mozgósítani. Az előadás utolsó — nagyszerű — jelenetében ugyan Sinkovits Mózese megtört öregemberként indul a halálba, de mindenki érzi, hogy a hős szelleme és akarata győztesen került ki a hosszú küzdelemből. És tovább él. A színpadon látható gyengeség a biológiai lét következménye. Mózes győzelme akkor is személyes jellegű, ha nem ő, hanem az ügy diadalmaskodik csak. Az az ügy, ami lényegében vele azonos. Ezzel a belső drámával szemben Marton a nép érzelmeinek és viselkedésének a megjelenítésével akart és tudott ellenpontot teremteni. Rendezői felfogása ebben tért el leginkább Turiánétól, aki az egyén és tömeg szembeállására kisebb hangsúlyt helyezett. A színpadon — a Pharao trónszékén, az aranyborjún és a frigyszekrényen kívül — egyetlen tárgyat sem láthattunk. A szereplők gondosan kidolgozott mozgásával megteremtett színpadi látványosság hangulati hátterét csakis Varga Mátyás színpadzáró körfüggönye; színeit, mintáit, formáit Schaff er Judit jelmezei biztosították. E látványosságból csak időnkint bukkant föl — Mózessel szemben vagy Mózes mellett — e gy _e gy határozottabb szempontot, érvet megtestesítő egyéniség. Ezáltal különlegesen erős fényt kapott a dráma nagy kérdése a vezér és a vezetettek viszonyáról. Noha mindaz, amivel Mózesnek meg kell vívnia, párbeszédekben szólal meg, lényegében nem egyedekkel kell megküzdenie. A népet — Madách liberális meggyőződésének megfelelően — a hivatatott vezérnek (esetleg: vezéreknek) felülről, szándéka, sőt esetenkint tiltakozása ellenében is el kell vezetnie a boldogsághoz. Eldönthetetlen, mennyi szándékos visszafogottság volt Máthé Erzsi játékában: Jókhebéd figurájának erőtlen megformálása azonban — sajátos módon — egy fontos gondolatot domborított ki : nem a fiú-anya kapcsolat adja a döntő lökést Mózes döntéséhez. Madách elképzelésétől az anya szerepének ilyen fölfogása elég távol áll ugyan, de erősíti a rendező szándékát, hogy a személyességről a társadalmiságra vagy történetiségre irányítsa a figyelmet. A Madách által reformkori „nagyasszony"nak elképzelt Jókhebéd helyett az egyiptomi tiszttartó garázdálkodása, egy mindennapos és általános jelenség lesz a drámai fordulópont igazi oka. Marton ezt még azzal is aláhúzta, hogy utasítására Mózes ekkor még az egyiptomiak sorában távozik; azaz csak ezután és nem egy esemény hatására dönt hovatartozásáról. Akárcsak a veszprémi előadáson, itt is — a Nemzeti Színház színlapján Mirjam134
