Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve VII. (1981)

Tanulmányok - Benda Kálmán: A magyar köznemesség művelődési törekvései a XVIII. században

rendelkező, de egyébként paraszti életformában élő kisnemesség tette ki, a „hétszilvafások". A magyar történetírás még ma is gyakran általában beszél ,,a" nemességről, amikor is vagy a paraszti sorban élő kisnemesség életformáját általánosítja a nemesség egészére, vagy megfordítva: egy vékony nemesi elit felfogását és életmódját vonatkoztatja a nemesség egészére. A lényeg azonban az, hogy nálunk a XIX. században volt olyan nemesi elit, amely politikailag és műveltségben is a magyar társadalom élén járt, sőt az ország legműveltebb részét szolgáltatta. Ezzel ellentétben a megelőző évszázad az 1700-as évek magyar nemességéről az egykorúak és a történetírás által rajzolt kép egyaránt elmarasztaló; ez a nemesség elmaradott, műveletlen, sem a politikához, sem az európai művelődési áramlatokhoz nincs köze; anakronisztikus jelenség. Hogyan nőtt ki ebből az elmaradt nemességből az 1820-as, 30-as évekre a hazai viszonylatban számot tevő elit, az a réteg, amely elindította a reformkort? Tudjuk, a reformkori elit egy vékony nemesi rétegre szorítkozott csupán, amely á ,,bene possessionati", a jómódú birtokos nemesekből került ki. A megyei életben ők voltak a hangadók, s az országgyűlési követek a megyék túlnyomó többségében közülük kerültek ki. Igaz, előfordult, Deák Ferenc is lemondta a követséget, mert a Zala megyei maradi kisnemesség szembefordult a reformmal; Kölcseynek is voltak nehézségei, a Szatmár megyei nemesség meghazudtolta őt. Általában azonban a nemesi közgyűlések mégis a reformerek mellett álltak. Ha tömegbázisról nem is beszélhetünk, ez mégis azt mutatja, hogy a nemességben jelentősebb tábora volt a reformoknak, mint az a megyénként két-három család, amely az országos politikai életben látható volt. Mai ismereteink szerint 1790-ben egyetlen megyei követ sem kapott olyan országgyűlési utasítást, amely a társadalmi reformokat sürgette volna. Ellenkezőleg, mindegyik utasítás lényege az volt, hogy II. József reformjait el kell törölni, a jobbágyok helyzetén nem szabad enyhíteni, vissza kell állítani a Mária-Terézia-kori állapotokat. Ezzel szemben 1825-ben egy sor megye a változtatásokra ad utasítást. Ez azt sejteti, hogy valahol a XVIII—

XIX. század fordulóján kellett a fordulatnak végbemennie. A nemesség — hangsúlyozom, a birtokos nemességről beszélek — soraiban olyan világnézeti, életfelfogásbeli változásnak kellett végbemennie, amely alkalmassá tette, hogy a magyar reformkor bázisává váljon. Mielőtt tovább mennénk, hadd emlékeztessek néhány számadatra a magyarországi nemességet illetően. Az 1787-es népszámlálás szerint, Magyarországon 155 519, Horvátországban 9712, Erdélyben 32 316, összesen 197 617 nemes férfit írtak össze. Ha a nőket is hozzászámítjuk, a nemesség mintegy 390 000 ember, valamivel több, mint az ország lakosságának 4 százaléka. Ez a 4 százaléknyi nemes azonban korántsem oszlott el egyenlően. A nagy köznemesi tömegek a Tisza vidékén helyezkedtek el. A Tisza bal parti megyékbén arányuk 8,6 százalék, a Tisza jobb partján 6,2 százalék. De egy tájon belül is nagy különbségek vannak. Szabolcsban a nemesség a lakosság 13,3, Szatmárban 14,1, Borsodban 15 és Máramarosban eléri az országos csúcsot: 16,6 százalék a nemes, ezzel szemben az Alföldön 1 százalék alatt van a nemesség. Érthető, az új honfoglalás elsősorban a parasztokra hárult. A Felvidéken számuk általában 2 és 6 százalék között mozog, a Dunántúlon 5—7 százalék között. Azt mondhatjuk tehát, az ország egyes részei közt erős különbségek vannak a nemesség arányában és ezt a szám- és aránybeli különbséget 88