Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve VII. (1981)

Tanulmányok - Wellmann Imre: A köznemesség gazdálkodása a XVIII. században

mely az egész faluhatárnak mindenestül egyéni birtokokká való konkrét felosztását jelentette, mikor is „a föld kötéllel, lánccal vagy szekér-kerekekkel méretődött, melynek is minden fordulását megolvasták", úgy darabolták a területet a birtokarányoknak megfelelően egyenes vonalakkal többfelé. Előfordult, hogy a mechanikusan húzott választóvonalak belső telkeket is elmetszettek, olykor háztól kertet elszakítva s kárpótlásul a temető s a libalegelő darabját juttatva. A legterhesebb'következmények egyébként is a jobbágyokat sújtották: legelőjük összébb szorult, amibe ki-ki fáradságos egyéni munkát ölt, nemegyszer irtvány, esetleg szőlő is másnak jutott, s új szántóföldet és rétet gyakran soványabb határrészen, ott is szűkebbre mértek nekik. Amit „közönségesen gyermekestül, cselédestül sok esztendők folyása alatt keserves munkával, véres verejtékkel irtottak, irttattak, sokan az irtott földet egymástul pénzen, marhácskán és gabonán megvették és szerzettek, sokakra attyokról, attyafiakrul maradott,_ mégis osztó bírák, noha irtásra alkalmatos hely elég vagyon, ... örökös károkkal közrebocsájtották és minden megjutalmazás nélkül elosztották", így akiknek „előbb egy tenyérnyi irtott földje és rétje nem volt, most pedig már annak nagyobb rétje-földje vagyon, mint az ki gyermekségétül fogvást irtott, vagy irtott földet pénzen szerzett". Ennél is súlyosabban esett latba, hogy amit a birtokközösség nem tett lehetővé: felosztás útján a majorkodást számos esetben sikerült meghonosítani legalább a nagyobb részt bíró földesúrnak. Épp azért kérte a séquestration hogy a neki jutó földekkel szabadon „módolást tehessen", majorsági földek kihasításával saját gazdaságot alakíthasson ki. Mi lett ennek az eredménye, a végrehajtás után világlott ki a parasztok panaszából: „Az uraság javát a földeknek és réteknek magának tartotta, más helyeken adott a jobbágyoknak. Minden jobbágytul házok után való földgyökbül egy-egy darabot, kiben belém ehetett 7—7 mérő búza, maga számára elfoglalt". A tüzetes arányos felosztás így szolgálta egyszerre a köznemesi gazdálkodásnak a közösségi kötelékekből való kibontakozását s a majorkodás terjedésével együtt a parasztság megrövidítését.

14 Ahol egyetlen köznemes birtokosa volt az egész faluhatárnak, hogy saját gazdaságot fejlesszen ki, annak kezdettől fogva csupán a paraszti ellenállás lehetett akadálya. Ha az egyes jobbágyon más nem segített a földesúri elnyomás ellen, szökéshez folyamodott, a volt királyi Magyarország területén különösen gyakran a század első felének nagy paraszti vándormozgalma idején. Ha akadt is földesúr, kinek a megürült jobbágytelkek bizonyos határig kapóra jöttek majorságának kiterjesztése céljára, a többi, egész falut bíró és compossessor egyaránt, jobbágyai megtartásán, illetőleg visszahozásán igyekezett, a megye segítségét is igénybe véve, hisz' földje paraszti szolgáltatások nélkül mit sem gyümölcsözött. A földesúr nem késlekedett nyomozást indítani, tanúkat kihallgatni arról, hogy mikor s hova szöktek jobbágyai. Bár az országgyűlések próbáltak messzemenő segítséget nyújtani a jobbágyaikat visszaszerezni kívánó földesuraknak, a rendelkezés megismétlése, de maguk a vonatkozó törvénycikkek is elárulták, hogy nem sok sikerrel, nyíltan megvallva, hogy az ilyen próbálkozások sem barátságos, sem jogi úton nem jártak eredménnyel, sőt a szökötteket befogadó úr és megye, súlyos büntetéssel való fenyegetés ellenére, inkább azok visszatartására törekednek. Nem meglepő, ha felvidéki birtokosok egyrészt siettek máshonnan jövőknek házhelyet juttatni annak fejében, hogy az írásra ugyancsak keresztet tevő jobbágytársaik s lehetőleg vármegyei esküdt tanúsága előtt, kezük keresztvonásával örökös jobbágyságra kötelezték magukat. Másrészt kezesek állításán kívül meglevő jobbágyaiktól esküt vettek 72