Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve VII. (1981)
Tanulmányok - Wellmann Imre: A köznemesség gazdálkodása a XVIII. században
gyekben a több földesúrhoz tartozó helységek száma megyénként 16,36—85,93, átlagban 31,76 %-m rúgott, s bennük 2—14 megnevezett birtokossal, örökösökkel, családokkal, további társbirtokosokkal, „és másokkal", „kisebb birtokosokkal" s mindezek különféle kombinációival is lehetett találkozni. Pest megye 97 községéből 51,55 %-nak volt egynél több: 2—16 földesura, azután 7, sőt 17 fő egy-egy családdal együtt, 18 és 19 birtokos pedig egy-egy fölmenő örököseivel közösen; 8 pedig ott nagy szerepet játszott a nagybirtok, melyre a sokfelé osztottság sokkal kevésbé volt jellemző. A nagyúr értette a módját, hogy „arrondirozások", cserék útján megszabaduljon birtokostársaitól, egyedüli ura legyen egy-egy községhatárnak s népének. Éppen ezért a több birtokost uraló falvaknak a Dunántúlt illetően 31,76 %-os aránya korántsem jelent annyit, hogy a köznemességre a compossoratusban élés csak a helységek alig harmadrészében volt jellemző, többnyire ugyanis a nagybirtokokhoz tartoztak az olyan községek, melyeknek csupán egy földesura volt. Erre mutat az is, hogy a Dunántúl 1000 holdig terjedő úrbéres földdel rendelkező birtokosai közül 71,52 %-nak nem voltak 100 holdnál több szántóföldön és réten gazdálkodó jobbágyai. Megfigyelhető az is, hogy a kisbirtokos nemesek s velük együtt a közbirtokossági falvak aránya a Dunántúl keleti szegélyén volt a legkisebb, mely legtöbbet szenvedett a török világban, viszont a nyugati szélen a legnagyobb, melyet legink ább megkíméltek a török s a háborús idők pusztításai. Baranyában, hol leginkább elterpeszkedett a nagybirtok, s Tolna és Fejér vármegyében az 1001 holdnál kevesebbet számláló birtokosok csak 27,78, Vas, Sopron és Mosón megyében már 87,04 %-át tették valamennyinek, s ugyanezen a két területen a helységek közül 20,79, illetőleg 34,87 % tartozott több földesúrhoz. Mindebből joggal következtethető, hogy a Dunántúl egészéhez képest a hajdani királyi Magyarországon jóval nagyobb volt a köznemesi birtok s a compossessoratusban bírt falvak aránya. A török uralom alá került országrészről odamenekült nemesek számával való meggyarapodás s az évszázados folytonosságban végbement családi osztozkodás magyarázza a számban területegységek szerint 1754/55-ben mutatkozott tetemes különbséget az egykori török terület, még inkább azon belül — 10—12 évvel későbbről, ami azonban csak tompítja a valóságban megvolt ellentétet — az említett három dunántúli megyéhez képest (13,91 — 2,38, illetőleg 0,19 birtokos 100 km 2-enként). A birtokos nemesség nyugat- és észak-magyarországi jelentősen nagyobb sűrűségének nyilvánvalóan a részbirtokok nagyobb gyakoriságában is kifejezésre kellett jutnia. Bízvást elmondható, hogy a XVIII. században a köznemesség gazdálkodása túlnyomó többségben a közbirtokosság keretébe ágyazódott, ami majorkodásra mindaddig nem adott módot, míg a compossessorok, előbb, vagy utóbb, rá nem szánták magukat s nem vállalták annak költségét, hogy a birtokrészük arányában osztatlanul közösen bírt határt ugyanolyan kulcs szerint konkrétan felosszák egymás között. Ameddig egy-egy község több birtokosa ilyen osztatlanságban atyafiságos, megértő kapcsolatot tartott egymással, nagyobb zökkenők nélkül folyhatott a közös gazdálkodás. Jobbágylakóival együtt az egész határ valamennyi földesúr alá tartozott, a nekik járó szolgáltatásokat közös szérűre hordták s a pénzbeli járandóságot is a birtok joghány ad arányában osztották fel egymás között. A Nógrád megyei Alsosztregován és a szomszéd Kisfalun a Madáchok és a Révayak jóidéig többnyire közös nevezőre tudtak jutni egymással s birtdkostársaikkal. 1750-ben meg kellett egyezniük abban, hogy valamiképp el kell „távoztatni" a közös erdő „végső romlását". Az erdő egy részét tilalom alá helyez67
