Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve VII. (1981)

Közlemények - Horváth István: A vármegyei közigazgatás működése az 1830-as években Nógrád megye alispánjának megítélése alapján

zója elsősorban az adószedő hivatal, másrészt a számvevő hivatal volt. A pénz, az adó beszedéséről az adószedők, az aladószedők, míg a befolyt összeg kezeléséről az al- és főpénztárnokok gondoskodtak. Nógrádban —• egyezően más törvényhatóságoknál meglevő gyakorlattal — három pénztár működött. A hadiadó beszedésére és őrzésére a hadipénztár, más adók gyűjtőhelyéül a honi (vagy más néven házi) pénztár szolgált. Az előbbi funkciója világos: a nevének megfelelően a hadiadónak a megyére eső részét gyűjtötték itt. A honi pénztárból fedezték a megyei szervek, az intézmények, az alkalmazottak bérét. A megye évente elkészítette az itt felhasználandó keretet, amelyet a helytartótanács elfogadott, vagy módosított rajta. A nemesi pénztárnak — és ez volt a harmadik pénztár — meghatározott célja nem volt. Az úriszék megtartására kiutazó szolgabírák költségeit innen fedezték, illetve az országgyűlési követek díjait volt hivatva biztosítani ez a pénztár.

5 Mind a három esetében közös volt a forrás: a jobbágyok, a parasztok adója. Érdemes a figyelemre az adózási gyakorlat. Amikor a szerzőnket idézzük, sohase felejtsük el, hogy megválasztott alispánja a megyének, tehát a tények megmásítása, vagy dramatizálása nem volt érdeke. De kimondottan érdeke volt az, hogy a tevékenység rendben, a törvények szellemében folyjék. A megyei adószedés gyakorlatát a következőkben mutatta be: „Midőn egyes adófizető a reá kirótt adót a községi beszedőnek általadja, hosszas és néha tekervényes úton kell ennek vándorolnia még a megyei pénztárba juthat, és néha félre esik, eltéved, egész azon mennyiségben pedig melyben fizettetett, ritkán megy be a megyei pénztárba".

6 Ennek a korántsem megnyugtató helyzetnek vajon mi lehet az oka? Annak, hogy ilyen az adókezelési morál több okát mutatta be a szerző. Kezdjük a községi számadások rendjével, amelynek ellenőrzése az 1832—• 36-os IX. törvény szerint az illető földesúr jogkörébe tartozott. Ennek a kötelezettségnek csak nagyon ritkán tettek eleget a földesurak, illetve az általuk megbízott gazdasági tisztek. Sokan közülük azt mondták: a törvény nem írta elő a pontos vizsgálatot, így elegendő volt csak a számadások megtekintése és azt mindig megtették. Mások gyorsan a „láttuk" szót aláírták anélkül, hogy valóságos ellenőrzést végeztek volna. Az ilyen mentalitású gyakorlattal szemben a megyei közigazgatás is tehetetlen volt. Másik ok talán még súlyosabb: „ha a vizsgáló a számadó hibás kiadásainak, vagy hanyagságainak csak némileg, ha éppen nem is vétektársa, de szenvedője, vagy jóváhagyója volt, lehet-e a vizsgálat részrehajlatlanságát tőle reményleni? az vizsgálja meg a számadásokat, kinek alatt valója számadói." A feudális érdekösszefonódás kétségkívül remek példájával találkoztunk ebben az esetben. Érdekesek a további példák is: „...behajtatván a megyei adó fejében kivetett pénzek, azokból előlegesen a haszonbérleti tartozás, azután az egyházi szükségre ... kívánt költségek vonatnak le, s csak az ami felmarad, küldetik a megye pénztárába."

7 A tisztviselői mentalitásra már láttunk példát. Ezeket tovább is sorolta. Az alapoknál az volt a baj, hogy nem tudtak a szolgabírák fegyelmet tartani. A továbbiakra nézve az, hogy maguk a szolgabírák sem jártak el gyakran szabályosan: az úriszéki tárgyalásra kiküldött szolgabíró és esküdt sokszor nem számolt el költségeivel, a hivatalból járó fuvarokat nagyon sokszor magáncélra használták fel.

8 Az elszámolásokban megmutatkozott hanyagság miatt sok az adósság, amelynek felszámolására a tisztviselők felszólíttattak a 184