Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve VII. (1981)

Tanulmányok - Szabad György: A kisnemesség társadalmi és politikai állása a reformkorban

„nemesi demokráciát" abszolutista politikai indítékokból, ám kellő helyzetismeret és körültekintés híján erősítő rendelkezés — mint ismeretes — nem sokáig maradt csorbítatlan. Miután az 1822—23. évi megyei ellenállás idején a kormányzatnak a kisnemesség politikai felhasználhatóságához fűzött reményei jobbára illúziónak bizonyultak, a magyar politikai vezetőréteggel 1825— 27-ben helyreállítani vágyott régi kompromisszum jegyében is 1827. szeptember 11-én rendelet újította fel a közfelkiáltással való választás jogát,

17 ám a kisnemesség politikai érvényesülési igényének nagyra növekedett szellemét többé a palackba visszaparancsolni már nem lehetett. Akár szavazással, akár közfelkiáltással restaurált, illetve választott azontúl a megye, a kisnemesség immár rendszeresen hallatta a hangját. Ez a hang — a közhiedelemnek megfelelően — gyakorta, sőt alighanem többnyire csak a sugalmazok, a „kontatók'', az ókét politikai jogaikkal együtt függésben tartó, illetve a szavazatukat megvásárlók kívánságát visszhangozta, de egyes esetekben, részben, vagy egészben, vélt vagy valóságos kisnemesi érdekeket is kifejezett. Mindez sokban magyarázza, nemcsak a kisnemesség befolyásáért vívott — a történetírásunkban még nem elég sokoldalúan megvilágított — reformkori küzdelem élességét, hanem annak tartalmát is. A kisnemesség politikai súlyának megnövekedésére felfigyelő Széchenyi aggodalmait, jól tükrözik az 1830-ban naplójába rótt ismert sorai: „Л jövendőben azt látom, hogy vagy virágozni fog ez az ország, vagy legyilkolnak bennünket a parasztok és a kisnemesek. A kisnemesség szövetkezni fog a parasztokkal a gazdag földbirtokosok ellen, ha nem teszünk idejekorán engedményeket."

18 Az aggodalmakat erősítő 1831. évi felvidéki felkelés után Széchenyi a Stadium lapjain azon „ítéletének" adott kifejezést, miszerint „a fő kérdés a birtoktalan nemesség s a szántóvető sorsa és azon relatiok körül forog, melyben ők a kormányhoz, vármegyéhez s az utolsók földesuraihoz is állnak".

15 Wesselényi az 1832/36. évi országgyűlés főrendi táblájának a formálódó reformellenzéktől magukat elhatároló erőit, ekkor már Széchenyit is közéjük számítva — Kölcsey naplójánjak tanúsága szerint — 1833 elején egy magántanácskozmányban egyenesen azzal fenyegette meg, hogy késő lesz akkor emlékezniük a reformpolitika következetes támogatását sürgető figyelmeztetésre, „ha majd kényszerítve lépéseitektől (ti. húzódozásuktól) a számosabb nemesség az adózó népet kapcsolja magához, s javaitok nagy kiterjedését azzal együtt osztozik."

20 Ismeretes, hogy a nemesek közterheinek könnyítése, végső soron az adóalap védelme okából a jobbágytelket bármilyen címen közvetlenül használó nemeseket az 1832/36. évi országgyűlés döntése alapján közadó alá vetették,

21 megfosztva őket azon kiváltságuktól, mely leginkább fékezte a többségüket fenyegető parasztsorba-hanyatlást. Noha a reformellenzék java része ezt a lépést a közteherviselés bevezetéséért vívott küzdelem integráns elemének tekintette, nem kevéssé tartja egyoldalúságának politikai visszahatásától is, igyekezett magát a kisnemesség, sőt konkrétan a jobbágytelkes nemesség pártfogójának szerepébe emelni, a szegény nemesség figyelmét az arisztokráciával fennálló érdekellentéteire terelni, s annak, illetve a kormányzatnak az uszályából őt a magáéba vonni. A reformtáborba tömörülő birtokos nemesi és nemesi értelmiségi erők, s az arisztokrácia túlnyomó része között kibontakozó küzdelem fontos motívuma volt ez, s többek között magyarázója annak az éles hangnak is, amellyel olyan prominens ellenzéki politikusok, mint 116