Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve VII. (1981)

Tanulmányok - Fülöp Géza: A köznemesség műveltségének olvasmányháttere a felvilágosodás idején és a reformkorban

dáához, sem a közügyekhez nem értő vidéki nemes ifjú otthoni életmódját Mikes röviden így jellemzi: „Legelsőben is a mi deákunk azon igyekszik, hogy cifra köntöse és paripája légyen — egynéhány könyveit és filozófiáit valamely almáriuomban eltemetvén, azután faluról-falura bejárja az atyjafiait — Arisztotelésznek ott egynéhány terminusait kipöki, de deákul már szegy enlene beszélleni azért, hogy az asszonyok tanuló deáknak ne tartsák. Az atyjafiainál mit csinál? Leghasznosabb beszélgetése a vadászatról, a lovakról vagyon. Ha asztalnál vagyon, nagy gyalázatnak tartaná, ha jól nem innék... Ebéd után... szükségesnek gondolja lenni, hogy a szolgálók közül kettőt, vagy hármat szerétéinek fogadjon... E szerént tölt el két vagy három esztendőt, vagy a vadászatban, vagy az italban, vagy a Venus udvarában és, amit egynehány esztendőkig tanult, azt egy kevés idő alatt csaknem mind elfelejti."

1 Kármán József „a művelt, világlátott városi ember szemével nézve"

2 a XVIII. sz. utolsó évtizedében, a felvilágosodás idején is még az elmaradt falusi, feudális viszonyokban, életkörülményekben látja a vidéki köznemesség — szerinte — két fő hibájának: a veszedelmes féltudósságnak és az önhittségnek az okát. Az Uránia III. kötetében, 1794-ben megjelent „A nemzet csinosodása" című művelődéspolitikai tanulmányában megírja, hogy a falusi birtokos házában a legkevésbé becsült eszköz a könyv volt, valamennyi sokkal többre tartotta annál a kártyát, vagy egy üszőt. „Nem régi dolog, hogy az egész könyvtár egy házi- és úti-kalendáriumból állott" — állapítja meg öszszegezően Kármán az e réteg szellemi érdektelenségére és művelődési igénytelenségére vonatkozó tényeket.

3 Majd ugyanő „A módi" című írásában a kalendáriumok alkotta nemesi házikönyvtárat — egyik szatirikusán ábrázolt köznemesi figurájának szájába adva szavait — néhány ponyvatermékkel így egészíti ki: „Egész bibliothecát veszek maholnap magamnak... Az egész költségem nem lesz több harminc egész krajcárnál. Mert Árgirus, Kádár, Világi új énekek, mind össze sem kerülnek többe.. ."

4 Kis János ugyancsak az 1790-es évekre visszaemlékezve önéletírás-jellegű munkájában a köznemességet azok közé a rétegek közé sorolja, amelyekre nem számíthatott és támaszkodhatott a fejlődésnek indult polgárosodó magyar irodalom: „A magyar főrendek nagyrésze... nemzeti nyelvét elfeledte. A köznép és alsó nemesség nem szeretett könyvekkel foglalkozni... A magyar író, néhány oskolai ifjaikat kivéve, alig talált olvasó közönséget."

5 A köznemesség nagy többségének a viszonya a könyvekhez, s műveltségi színvonala, valamint életformája és gazdálkodási módja még a reformkor mozgalmas politikai, társadalmi, gazdasági és művelődési eseményei és kétségtelen eredményei nyomán sem változott meg lényegesen. Petőfi 1845-ben „A magyar nemes" című versében joggal bírálta maró gúnnyal azt a Pató Pál-típust megtestesítő széles nemesi réteget, amely öntelten hivalkodott a maga dologtalan, henye életmódjával és lebecsülte a szellemi haladást: Tán' a tudománynak éljek? — A tudósok mind szegények. — Nem írok, nem olvasok. — Én magyar nemes vagyok". Kemény Zsigmond „özvegy és leánya" című regényében a nemesség reformkori olvasmányaira visszatekintve csak a ponyvairodalomba bekerült néhány históriás éneket és széphistóriát tud említeni: ,,Nagy Sándor, Czirus, Vitéz Francisko, Volter és Grizeld divatoztak. Olvasóim hihetőleg százból sem ismernek egyet. Akkor nagy körük s nagy hatásuk volt. Utóbb némelyike a ponyvairodalomba bejutván, hosszasan ten104