Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 26. (1980)
Múzeológia - Molnár Pál: Etes község társadalmi, politikai, szociális helyzetéről a századforduló időszakában
el, másrészt az improduktív ágazatból a termelésbe irányították a munkaerőt. Tervbe vették az idősebb bányászok egy részének nyugdíjazását, a heti munkanapok számának csökkentését, a szakmánybérek leszállítását, a büntetéspénzek újbóli visszaállítását. Hogy az igen nagy előkészülettel konstruált szanálási program konkrét eredményeket hozzon, minden egyes aknára, munkahelyre feladattervet készítettek. A pálfalvai kerülethez tartozó Etes-Amália-aknánál az „uradalmi" (külszíni — MP) siklószolgálattól 13 embert elbocsátottak, a meddőhányón alkalmazott hat ember közül esupán hármat tartottak meg. Fenti intézkedéseken kívül a szakmánybérek radikális csökkentését is elhatározták. Egy csille darabos szén kitermelését 10 százalékkal, az aknaszenet (aprószén) 20 százalékkal csökkentették. Ezen kívül az ácsszakmányt 10 százalékkal, a kovácsszakmányt 20 százalékkal redukálták. Az új technika alkalmazása során felszabaduló munkaerőt (csilleborító, bányafaszállítók stb.) és az átszervezéssel nyert további 9 munkást „megtakarították". A munkaidő kihasználásához tartozott, hogy a felvigyázókat munkaszüneti napon őrként foglalkoztatták. 23 A bányaigazgatóság melléküzemágként lótartással is foglalkozott. A bányák számára, valamint a fuvarozás részére meg kellett termelni a szemes takarmányt is. Ebben az üzemágban dolgoztak az „uradalmi" napszámosok. Innen kerültek ki a bányák külszíni munkahelyein dolgozók. Feltételezés szerint innen származik az „uradalmi" kifejezés. A bányászmunkásság életkörülményeinek alakulásában fontos szerepet játszott a lakással való ellátottság. A bányatársulat a községekben lakó bányászok lakáshelyzetével nem törődött, ugyanúgy ahogy a gyakran 10—15 kilométerről a munkahelyre gyalogló bányászok ügyével sem foglalkozott. Ezek a bányászok általában apáik, nagyapáik házában éltek, rendszerint a nagycsalád keretei között. A legtöbb háznál a nagyszülők és szülők még mezőgazdasággal foglalkoztak, sőt nemegyszer a bányászfeleség is. Volt tehát egy biztosnak tűnő anyagi háttér a mezőgazdasági termelés révén, és biztos, ha nem is kényelmes lakás, melynek nagy szobájában bizony nemegyszer több házaspár is aludt. A bányászkereset jól egészítette ki a földművelésből és állattartásból származó javakat. Életszínvonaluk, életvitelük ezért ezeknek a vegyes családoknak magasabb volt, mint a kolonizált munkásságnak. Érthető mindezekből az is, hogy a bányamunkásság e rétege kisebb mértékben függött a bányatársaság kényétől-kedvétől, s munkáspolitikájában nemigen tudott rájuk támaszkodni. A bányatársulat vezetői részben sajátos munkáspolitikai okokból (hogy a nem kolonizált bányamunkássággal szemben a kolonizáltakra támaszkodjon), de legfőképpen azért, hogy stabilizálja munkavállalóit a szénmedence szinte valamennyi aknája, tárnája mellé kolóniákat épített. Az első időszakban csupán ideiglenes megoldásokat alkalmaztak (fabarakk), később — miután a nemzetiségi munkásság egyre jelentékenyebb hányada már nemcsak a nyári hónapokat töltötték a bányavidéken — az eddigi provizórikus megoldás mellé tartósnak ígérkező vagy véglegesnek mondható gyakorlatot vezettek be. A kolóniák számának növelését a századforduló utáni kivándorlási hullám is indokolta. Az eléggé jelentős mértékű, nagyrészt helyi munkásság pótlását — az ország más vidékéről, vagy idegen országokból — meg kellett oldani. A ko408
