Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 24. (1978)

Tanulmányok - Molnár Pál: Adatok a bányamunkásság létszámának, összetételének változásairól, helyzetéről, harcairól és életmódjáról 1900 és 1919 között

Számottevő fejlődés mutatkozott szociálpolitikai téren is, különösen az 1910-es évek elejére. A századfordulót követő dekonjunkturális viszonyok következtében kialakult helyzet — г mellyel szemben az igazgatóság racionalizálási törekvései próbáltak ellenható tényezőként szolgálni, nem sok sikerrel — a munkásság szociális viszonyait is érintette. Az 1900-ban módosított bányatárspénztári alapszabály is több ponton megnyirbálta a bányamunkásság, amúgy is csekély szociális és egészségügyi ellátási viszonyait. Ezek közé tartozott, hogy csak 8 napon túli munkaviszony után fizettek szociálpolitikai térítést. Ezért a napszámosokat egy hétre alkalmazták csupán, hetente újították meg munkaviszonyukat, nehogy részükre ki kelljen fizetni — megbetegedés esetén — a társládatagsággal együtt járó szolgáltatásokat. Fenti intézkedés és a válság kapcsán foganatosított szanálások, elbocsátások a rövidített munkahét bevezetése és más megszorítások együttesen járultak hozzá ahhoz, hogy a XX. század első éveiben az összbányamunkásságnak csak alig több mint fele volt tagja a társpénztárnak. Az 1906-tól bekövetkezett stabilitás, majd fellendülés azt eredményezte, hogy a társpénztár juttatásait igénybe vevők köre, és a szolgáltatások mértéke bővült. Az 1910-es kimutatások már arról tesznek tanúbizonyságot, hogy a vállalatnak 4107 munkása (altisztekkel és tisztviselőkkel együtt 4266 fő) volt tagja a társládának, ebből 2217-en a nyugbérosztálynak is. A rendelkezésre álló adatok azt is mutatják, hogy már napszámosok is tagjai lehettek és voltak is a társpénztárnak. A társpénztár szolgáltatásai is fejlődtek. A betegsegélyező osztály tagjai baleset következtében beállt munkaképtelenség esetén alapbérük 30%át kaphatták meg. A fiatalkorúak táppénze 14—16 éves korúak esetében 40 fillér, 16 éven felülieknél 60 fillér. A vájár napi táppénze 80 fillér volt. Kórházi ápolás esetén a nőtlen bányászok táppénzt nem kaptak. Ezzel szemben a családos munkások 60 fillért, ha pedig munka közben szenvedtek balesetet s ezért kerültek kórházba, további 60 fillért, vagyis öszszesen 1,20 korona táppénzt kaptak.

56 A századforduló után, s főleg az 1906-os évtől fokozatosan bevezetett szociálpolitikai intézkedések természetesen nem elégítették ki a rendkívüli mostoha körülmények között dolgozó bányászokat. Jellemző, hogy a legnagyobb testi veszélynek, nagy hőingadozásnak kitett bányászok — akik nyirkos, vizes munkahelyen dolgoztak, s a mozgásszervi megbetegedések száma ebből kifolyólag nagy volt — közül aligha kerülhetett valaki is melegvizes gyógyfürdőbe. A bányaigazgatóság levelezése viszont arról tanúskodik, hogy Chorin Ferenc társulati elnök, Frischmann központi igazgató, Gerő, a vállalat igazgatója, valamint Hoffman főbányagondnok minden évben felkereste Ausztria melegvizű fürdőit, a csehországi Karlsbadot és Marienbadot.

57 A viszonylag elmaradott szociálpolitikai intézkedések következményének, de a nagyfokú fluktuációnak is betudható, hogy a nagyüzemi bányászkodás fél évszázada után 1910-ben mindössze 384 férfi nyugdíjasa volt a vállalatnak. Ezenkívül 390-en özvegyi jogon, 333-an pedig árvaság címén jutottak csekély járandósághoz.

58 A századforduló előtti viszonyokhoz képest tervszerűbbé és intenzívebbé vált a bányászok és hozzátartozóik körében a gyógyító munka. Az 1900-as évek elején az SKB Rt. üzemeihez tartozó dolgozók betegellátását a Salgótarjánban rendelő dr. Kovács József, és az Inászón gyógykezelő dr. 51