Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 24. (1978)

Tanulmányok - Molnár Pál: Adatok a bányamunkásság létszámának, összetételének változásairól, helyzetéről, harcairól és életmódjáról 1900 és 1919 között

vállaló vájár fizetése közötti óriási különbséget. Ennek illusztrálására egy átlagos keresetű vájár évi fizetését szembeállítjuk a bányafőgondnok évi jövedelmével. Ha évi 300 munkanapot számítunk, egy vájár fizetése az 1910-es évek elején 1300 korona összeget tett ki. Ezzel szemben Hroziencsik István bányafőgondnok évi járandósága az alábbi megoszlásban a következőképpen alakult az 1912-es adatok alapján:

53 törzsfizetés : 6740 korona bánya járási pótlék: 2500 korona 15% drágasági pótlék: 1011 korona egyéb járandóságok: 3370 korona összesen: 13 621 korona, azaz egy átlagos vájár keresetének tízszerese. Ha ehhez hozzávesszük, hogy évi 20 000 korona összegű balesetbiztosítást fizetett ki érte a vállalat, szembetűnik az az óriási társadalmi igazságtalanság, amely egyértelműen a munkásságot sújtotta. Annak ellenére, hogy a bányászok kereseti viszonyai sok információt adnak a bányamunkások anyagi helyzetéről, mégsem lehet csupán a fizetések alapján elbírálni azok valóságos és egyértelmű egzisztenciális helyzetét. Hiszen a kiadások mértéke nagymértékben befolyásolta a bányászok megélhetését. Különösen, ha számba vesszük egyenként a kiadásokat. A bányászok általános kiadásai közé tartozott a társpénztár céljaira levonásba kerülő 5%, a zenealap számára pedig az ugyancsak kötelező jellegű VWo-os levonás. A különböző levonások összege elérte a 6—8%-ot, az olajfizetés is általában ugyanennyit tett ki. Az állami és községi adók újabb 1—2 koronára rúgtak. Az evangélikus vallású dolgozóknak még ezen kívül 1 korona egyházi adót kellett fizetni. Természetesen mindezeket a fizetéskor levonásba helyezték. Ha a kiadások megoszlását vesszük szemügyre, akkor azt kell megállapítanunk, hogy a legtöbbet a vájároktól vontak le. Amíg a csillések „csak" az 5%-os társládaadót és a félszázalékos zenei adót kénytelenek fizetni, a vájárok további 2V2—3%-ot fizették szerszámkoptatásért, 5%-ot pedig az olajmécsesekben felhasznált olajért. (Itt jegyezzük meg, hogy tárgyalt időszakunkban még döntően olajmécsesekkel, szakmai kifejezéssel: kahanyecekkel világítottak a munkahelyeken, sőt a lakások nagy részében is. 1910 körül vezették be a később karbidlámpa néven megismert acetilén lámpát.) Az eltörött csákányok, lapátok nyeleit ugyancsak a bányászoknak kellett megcsináltatni. A felhasznált robbanóanyagok árát (dinamit—petralit—titanit) ugyancsak levonásba helyezték, miként a gyutacsok és gyújtózsinórok költségeit is. Egy váiár munkába állása tehát nem volt ingyenes: — meg kellett vásárolni a bányászlámpát — gondoskodnia kellett az olajról és kanócokról, majd a későbbiekben karbidról — csákányt, fejtőkalapácsot, sziklavésőt, sziklafúrót kapott, de ezekért használati díjat kellett fizetni.

54 A bányamunkásság stabil gárdájának kialakítását szolgálták azok az intézkedések, amelyek a lakás, a szociális-kulturális viszonyok javítását célozták. Erre ösztönözte a bányavezetőséget az 1906 után jelentkező munkaerőhiány, a konkurrens bányavállalatok e téren megtett lépései, a kör-