Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 24. (1978)
Tanulmányok - Molnár Pál: Adatok a bányamunkásság létszámának, összetételének változásairól, helyzetéről, harcairól és életmódjáról 1900 és 1919 között
zottaival, majd a munkástömegekkel, megteremtette a hatalomátvétel helyi lehetőségét. A január elejei salgótarjáni megmozdulások, amelynek főszereplői a bányászok voltak — annak ellenére, hogy azt a burzsoázia saját érdekeinek megfelelően használta ki — országos jelentőségűvé váltak. Az ellenforradalmi erők, a jobboldali szociáldemokrata vezetők segítségével ugyan leverték a munkásság osztályharcos fellépését, február második feïében és márciusban a szocialista átalakulásért harcolók kerültek ismét fölénybe. A szocialista forradalom győzelme után a bányamunkásság, mind a termelés frontján, mind a szocialista haza védelmében élen járt. A bányászok harcos fellépésének volt az eredménye a munkászászlóaljak felállítása, és Salgótarján védelmi harcaiban való bevetése. Ott találjuk legjobbjaikat a helyi hatalmi szervekben, az üzemi tanácsokban, a szociális, kulturális bizottságokban. A bányamunkás-mozgalom alig két évtized alatt, tehát az anarchisztikus, elszigetelt, elsősorban gazdasági osztályharctól eljutott — a szervezett gazdasági harc megvívásán keresztül — az osztályharc legmagasabb formájáig, a hatalom meghódításáért és megtartásáért folytatott küzdelemig. Mindebben a legfőbb tényező a Kommunisták Magyarországi Pártja helyi szervezetének megalakulása és tevékenysége, a bányászok, ipari munkások osztályharcos fejlődése volt. AZ ÉLETMÓD ALAKULÁSÁT BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZŐK A salgótarjáni szénmedence bányamunkásságának életmódjával kapcsolatos kérdéseket már a II. és a III. fejezetben is érintettük. Fejezetünkben az életmód alakulásában — a munka mellett — kulcsszerepet betöltő kereseti, lakás-, ellátási viszonyok változásának néhány kérdésével, a szociális-kulturális ellátottság fejlődésének — igen hiányos forrásanyag alapján történő — bemutatásával foglalkozunk, természetesen a teljességre való törekvés igénye nélkül. A munkásélet legkézenfekvőbb mérőeszközeit képezik a munkások kereseti viszonyai. A bányászok fizetése, tárgyalt időszakunkban, nem tartozott a legjobb munkásfizetések közé. Az átlagfizetés — ahogy erre az 1977. évi múzeumi Évkönyv hasonló témájú írásában már erre kitértünk — elmaradt a gyáripari szakmunkások, de jó néhány esetben még a jól fizetett betanított munkások keresete mögött is. A századforduló után bekövetkezett gazdasági válság idején pedig vissza is esett a bányászok jelentős részének fizetése. Ez elsősorban abból fakadt, hogy a dekonjunktúra terheit a bányászokra igyekeztek hárítani. Ez a napi keresetek alakulásában is megnyilvánul: 51 47
