Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 23. (1977)

Munkásélet – Kultúra - Molnár Pál: A Nógrád megyei bányamunkásság kialakulásának, harcának és életmódjának néhány kérdése a XIX. században

tett a tisztviselő kar. Mögöttük helyezkedett el az altiszti kar, és végül a munkásság következett. A különböző csoportok gazdasági és társadalmi szempontból is elkülönültek. A munkásság körében — ahogy erre már utaltunk — ugyancsak fenn akarták tartani a megosztottságot. Ennek számos eszközéről tettünk említést. Itt csupán a munkásságon belül mesterségesen kialakított és tartósított béraránytalanságra utalnánk, mint a munkásság összefogását legjobban akadályozó tényezőre. Ezek sorából is kiemelkedik, hogy nagyjából egy és ugyanazon munkahelyen dolgozó csillés keresete a felét tette ki a vájárénak.

40 A munkásság osztállyászerveződésének folyamatában, a XIX. sz. utolsó két évtizedéig hátráltató tényező volt — ahogy erre az első fejezetben utaltunk — az időszaki munkások viszonylag magas aránya az összmunkásságon belül. Külön kell mindezeken túl arra a szomorú helyzetre is utalni, hogy igen alacsony volt a bányamunkásság általános műveltsége. Nagyon kevesen tudtak írni és olvasni. így a szocialista eszmék befogadására csak a szóbeli közlés maradt. Erre pedig a — csendőrség és az egész nyomozó apparátus — vajmi kevés lehetőséget biztosított. Az eddigiek során kifejtett és a még meg nem említett, általunk ugyancsak jelentősnek tartott tényezők együttes jelentkezésének következménye, hogy a Salgótarján-környéki bányavidék munkásmozgalma elmaradt az országos fejlődéstől. Az elmaradás legfőbb okait az idevonatkozó dokumentumok, monográfiák, feldolgozások tanulmányozása során már érintettük. Summásabb megfogalmazásban, bizonyos leegyszerűsítésekkel azonban azt is megállapíthatjuk, hogy a viszonylag fiatal tőkésosztály, és annak érdekeit képviselő dualista állam viszonylag hamar feltalálta magát az új helyzetben is. A Nyugat-Európa szerte ismert tőkés módszereket meglepő gyorsasággal adaptálta a magyarországi viszonyokra. A munkásosztály salgótarjáni és környéki osztaga nem volt felkészülve a tőkésekkel szembeni hathatós harcra. Az idetelepült németek, olaszok, és monarchiabeli nemzetiségiek szinte nem, vagy alig rendelkeztek valamelyes politikai ismerettel, harci tapasztalatokkal. Legtöbbjük a falusi agrárproletárokból, leszegényedett parasztokból tevődött ki. Nagyobb városokból — ahol a munkásmozgalom különböző irányzatainak helyi szervezetei működtek — nemigen érkezett munkát kereső bányász. A helyi elszegényedett, paraszti vagy agrárproletár sorból a bányába került munkások a falusi elöljáróság, de legfőképpen a földesúr igazságát ismerte. Csak a munka folyamatában, a kíméletlen hajszában, az embert és egészséget nem kímélő öldöklő küzdelemben sejtették meg közülük sokan: rútul visszaélnek kiszolgáltatott helyzetükkel. A kezdeti lépések az ösztönösség jegyeit hordozták magukon. Az első ellenállás jeleit 1867-ből jegyezhetjük fel. A szervezkedés azonban igen szűk körű volt. Lázítás és a felügyelők iránti engedetlenség miatt Csendes Antal, Szedlacsek Ferenc, Jerabek Ferenc, Mezvik Károly, Szokol János, Kálna Márton, Prohászka Mátyás az elbocsátás sorsára jutott. Még ebben az évben került sor az első salgótarjáni sztrájkra. A londoni Trade Union Herald 1867. december 21-i számában számol be arról a sztrájkról, amely bérköveteléseket tartalmazott, s amely eseményt a hazai sajtó elhallgatott. A legközelebbi munkásmegmozdulásra 1882-ben, illetve 1883-ban került sor. E megmozdulás vezetői a krajnai iparvidékről a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek közepén Salgótarjánba települtek voltak. A megmozdulás anarchisztikus jellegét szemlélteti, hogy a munkaadóval 226